luthienlovemagic: (Anime generál)
[personal profile] luthienlovemagic
Téma: Tavasz

Csapat: C csapat

Piton típus: szexi Piton

Kulcs: Agatha Christie: „Egy szép tavaszi reggel felbukkan egy leányarc, és a létezés jól megszervezett rendje egyszerre felborul.”

Műfaj/kategória: krimi, romantikus, fluff nyomokban, némi dráma, kisregény

Figyelmeztetések: erőszak, non-magic, némi trágár beszéd, nagyon AU, OOC karakterek (mondjuk, ezt ki hogy érzi, azért kitettem a figyelmeztetést)

Korhatár: 18+ (leginkább a krimi elemek miatt)

Megjegyzés: készült a II. Snanger BL kihívására a C csapatban.

Megjegyzés 2.: A történet nagymértékben AU, a 21. században játszódó krimi-romantika. Ne várjon senki talárokat, varázspálcákat és igéket, mert az itt nem lesz. Teljesen varázslatmentes a történet, de remélem, azért szeretni fogjátok. :) A szereplők életkorán is változtattam kicsit.

Köszönet: Szeretném megköszönni a segítséget három embernek, aninak, Liának és herikának. Köszönöm nektek!

Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.



5.



Összeszűkült és kinyílt, összeszűkült és kinyílt a fényképezőgép lamellája, ahogy Hermione gyors egymásutánban készítette a képeket a parkon átvezető út túloldaláról. Odaát egy hosszú, fekete hajú férfi haladt egyenletes léptekkel. Valamit cipelt a hóna alatt, és teljesen a gondolataiba merült, így nem vette észre, hogy a fák között három, napszemüvegbe és kendőbe burkolózó nő rendületlenül őt bámulja, ráadásul az egyikük még fotózza is.

– Mit csinálsz? Teljesen megőrültél? Minek ez a sok kép? – Ginny túlságosan hangos volt, és nem utolsósorban ideges. Ezért, amikor Perselus Piton megtorpant, és egy pillanatra feléjük nézett, Ginny még egy félhangos szitkot is elengedett. Más sem hiányzott! A végén még lelepleződnek. Hermionénak elment a józan esze!

Dühös volt a nőre, duzzogott, és nem értette, mit művel. Nem is szóltak egymáshoz egészen a parkolóban hagyott kocsiig, de ott Luna megtörte a csendet.

– Te beleestél – jelentette ki egyszerűen Hermionéra mosolyogva.

– Honnan veszed ezt a hülyeséget?

– Mosolyogtál, amikor fotóztad.

– És?

Luna megjegyzései mindig telibe találtak. Beszálltak az autóba. Ginny vezetett, Hermione beült mellé az anyósülésre, és kedvetlenül bámult kifelé a hazafelé tartó út alatt.
Luna! Néha jobb lenne, ha hallgatna.
Miféle szerelem? A kényszernek indult hódítási kísérlete banálisra sikeredett. Felfoghatta volna vereségként is. Nem akart róla beszélni. Égett az arca, ha arra gondolt, mit művelt, és a férfi milyen kimérten reagált rá. Hülyét csinált volna magából? Már azt sem tudta, mit gondoljon. Szerelemes! Ha szerelmes lenne, akkor az a legreménytelenebb fajtából való lenne, és Hermione higgadtsága ennél a gondolatkörnél mindenestől röpült a pokolba. Sokkal bonyolultabb volt minden, mint remélte. És kezdte úgy érezni, ennek a bonyodalomnak nagyrészt ő maga az oka. Nem, nem ő! Perselus Piton.

***



Perselus gondterhelten lépett ki a harmadik emeleti liftből. A hóna alatt a Grangerről készült festményt szorongatta, amiről még mindig nem tudta, hogy ki festette, a nő által kiszabott találkozó határideje pedig közeledett. Utolsó ötletként behozta a képet, hogy megkérdezze kollégáit a dologról. Nem sok reményt fűzött a dologhoz, ám a válasz sokkal hamarabb, és egy olyan személytől érkezett, akitől a legkevésbé várta volna. Pansy Parkinson ugyanis, amikor meglátta a főnökénél a festményt, a szája elé kapta a kezét, és felsikkantott.

– Honnan szerezte ezt a képet? – tudakolta lelkendezve. – Ez a kép egy kisebb vagyont ér!

– Maga tudja, ki a festő? – ragadta meg Piton a titkárnője karját.

– Igen. Remus Lupin festménye, az iroda szervezte a londoni kiállítását – hebegte a nő ijedten. – Hát nem emlékszik?

– Lupin? New York-i, igaz?

– Igen, de miért?

– Tudja, hol találom?

A nő, további kérdezősködés helyett, bólintott. Gyorsan kikereste a címet az ügyféllistából, és Piton kezébe nyomta. Túlságosan is jól ismerte a főnökét ahhoz, hogy tudja, mikor kell befogni. Ráadásul, ha a férfi valamiről nem akart beszélni, csak még mogorvábbá vált. Piton szó nélkül sarkon fordult, és elviharzott. Pansy értetlenül nézett utána.

***



A taxi egy rendezetten sorakozó, bérlakásokkal teli utcában állt meg. Piton sietett, nagy lendülettel szállt ki a kocsiból. Majdnem elfelejtette kifizetni a taxist, idegesen nyúlt a tárcájáért, és számolta ki az aprót. A taxis kevesellte a borravalót, bosszúsan morgott valamit, majd elhajtott, de Perselus már nem foglalkozott vele, csak haladt előre az utcán, kezében a festménnyel. A 22-es számú lakás előtt állt meg, majd felment a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn. Becsöngetett.
Amikor az ajtót kinyitották, Pitonban bennakadt a köszönés. Egy rágógumi-rózsaszín hajú, szakadt farmerbe és elnyúlt, magenta színű pólóba bújt nő állt előtte. Az említett pólón fehérrel „Szeretkezz, ne háborúzz!” felirat díszelgett.

– Gondolom, Remie-t keresi – csámcsogta a nő, méretes rágóval a szájában.

– Perselus Piton vagyok – ocsúdott fel a férfi a látvány okozta sokkból. – Remus Lupint keresem.

A nő figyelmen kívül hagyta a bemutatkozást, és bekiabált a lakásba.

– Drágám, keresnek!

– Azonnal megyek, Dora! – hallatszott bentről.

– Jöjjön be! – invitálta beljebb a furcsa nőszemély.

– Köszönöm.

A lakásban káosz uralkodott, nem volt jobb szó rá. Félkész festmények, ruhák és kellékek hevertek szanaszét mindenütt. Perselus kísérletet sem tett, hogy helyet foglaljon.

– Tudja, Remie csak így tud dolgozni – válaszolt a nő a fel sem tett kérdésre. Biztosan nem ez volt az első eset, amikor szabadkoznia kellett a rendetlenség miatt.

– Mindent a művészetért – húzta el a száját Piton.

Ekkor lépett be a valószínűleg nappaliként funkcionáló szobába Remus Lupin. Gyanakvást tükrözött a tekintete.

– Minek köszönhetem a látogatást, Mister…? – kérdezte köszönés helyett.

– Perselus Piton. Érdekelnek a képei, főleg ez itt – mutatta meg a hóna alatt hurcolt festményt.

– Ezt… Honnan szerezte? – kérdezte a festő döbbenten.

– Nézze, értékbecslő vagyok, igaz, személyesen eddig nem találkoztunk, a nevem bizonyára ismerős. A tulajdonomban álló cég szervezte az ön egyik kiállítását. Most csak azért vagyok itt, mert érdekelne, mit tud ennek a képnek a jelenlegi tulajdonosáról.

– Mi?

– Nem akarom lesarkítani a dolgot. Tudom, hogy a képen szereplő nő Hermione Granger. Tudom, hogy maga festette meg a hölgyet. Életbevágóan fontos lenne, hogy tudjam…

– Tudna segíteni Hermionénak? – röppent ki hirtelen a festő szájából a kérdés.

Piton megdöbbent. Remus Lupin zaklatott arckifejezése ékesebben beszélt minden szónál. Mégis mi az ördög történik itt?

– Az attól függ – válaszolt kimérten.

Remus két, viszonylag üres fotelra mutatott a kis kávézóasztal mellett. Perselus, a helyzetre való tekintettel, átértékelte szilárd meggyőződését, hogy életveszélyes bármihez is hozzáérnie ebben a házban, és végül kelletlenül, de leült a házigazdájával szemben.

– Mit tud a Voldemort nevű szervezetről? – tette fel a kérdést.

A szalmaszőke férfi sóhajtott, úgy tűnt, mérlegel, hogy kiadja-e az információit, de végül belekezdett.

– Mint gondolom, tudja, Hermione Granger New York-i, akárcsak én. A helyi értékbecslő irodában találkoztunk először. Ott dolgozott, ők foglalkoztak a képeimmel, így miután üzleti kapcsolatba kerültünk, gyakran jártam oda. Nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott nőnek ismertem meg. Szerette, amit csinál, és értett hozzá. A munkakapcsolaton felül egy idő után sok minden szóba került közöttünk, ahogy egyre jobban megismertük egymást, barátok lettünk. Kis túlzással azt mondhatom, Hermione egyszerűen kedveli az embereket, és rajong a művészetekért. Nyílt volt és barátságos. Jókedvű, amilyennek egy fiatal nőnek lennie kell.

– Tehát megkedvelte.

– Ha ismeri őt, ez a kérdés szinte felesleges. Lehetetlen nem kedvelni. Dora, a párom, bizonyíthatja. Tudja, ha egy ekkora városban él, hamar megszokja, hogy az emberek keresztülnéznek magán. Senkit sem érdekel, mi van a másikkal. Hermione nem ilyen volt. – Remus rövid gondolkozás után folytatta. – Sokat segített nekem, főleg kezdetekben. Hálás voltam neki, és volt is miért. Aztán egyik alkalommal, amikor felkerestem a munkahelyén, kétségbeesetten félrevont, és olyasmit mondott, amit egyetlen ember sem szeretne hallani attól, akit a barátjának tart. Szörnyű dolog történt vele.

– Mit mondott el önnek?

– Egy bizonyos Tom Denem elraboltatta a családját az embereivel, és fogva tartja őket. Arra kényszeríti őt és még két másik nőt, hogy dolgozzanak neki. Hermione megkért, hogy fessem le őt, és én megtettem. Nem értettem, miért van szüksége arra a képre. Nem láttam az összefüggést a zsarolás és Hermione kérése között, de természetesen elkészítettem a képet. Még akkor sem értettem, mi ez az egész, amikor Hermione azt mondta nekem, az a festmény hamarosan nagyon sokat fog érni. Azt mondta, idézem: nem lesznek többé anyagi gondjaid, Lupin… Aztán pár hét múlva megláttam az újságban a saját festményemet. Mint tárgyi bizonyítékot…

– Miért nem ment azonnal a rendőrségre? – kérdezte Piton.

Remus szomorúan bámult maga elé, és nem válaszolt. A felesége tette meg helyette.

– A fiunk is annál a férfinál van.

Piton sóhajtott. A Voldemort zsarolási rendszere kiterjedtebb volt, mint hitték.

– Gondolom, Tom Denem is olvas újságot. Már csak azt nem értem, hogy maga miért van még életben?! És miért van életben a lány, ha szinte azonnal megtudta, hogy ezzel a festményhistóriával veszélyeztette a megbízás sikerességét?

– Hát nem tudja? – kérdezte a festő csodálkozva Pitontól.

– Honnan kellene tudnom? Mint említettem, nem vagyok rendőr, csak egy hétköznapi értékbecslő.

– Igen. Értékbecslő. És maga talán pontosan azt teszi most is, amit az a szörnyeteg akar. Rohan egy festmény után, ami felkeltette az érdeklődését. Rohan, mert képtelen ellenállni a kísértésnek.

Piton a homlokát ráncolva bámult maga elé. A szétdobált holmik a festő lakásában színes kásává folytak össze a szeme előtt. Ugyanennyi gondolat tombolt a fejében is.

– A kettőnek aligha van köze egymáshoz – jelentette ki keményen. Legalábbis őszintén hinni akarta, hogy Remus Lupin téved. Túl hízelgő lenne Denemtől, hogy csapdát állítson neki. Bár, ami igaz, az igaz: a csapda „sajtszelete” egy kőszívű óriást is megindított volna.

– Tud segíteni? – szólalt meg a festő újra. Nem kevés kétségbeesés bujkált a hangjában.

– Nézzék, nincsenek egyedül a bajban. Vannak emberek, akik hosszú ideje Tom Denem nyomában vannak. Eddig mindig kicsúszott a kezükből, mert szinte lehetetlen bármit is rábizonyítani, de ezúttal, egy kis szerencsével, másként lesz. Önök egyelőre ne tegyenek semmit. Mindent csináljanak úgy, mint eddig. Gondoskodni fognak a biztonságukról.

– Rendben – bólintott rá a házaspár.

Piton elővette a telefonját, és az ablakhoz lépve felhívta az iroda főnökét, röviden vázolva neki a helyzetet. Hamarosan egy autó állt meg az utca túloldalán.

– Megjöttek az őrangyalaik.


April 2014

S M T W T F S
  12345
6789101112
131415161718 19
20212223242526
27282930   

Style Credit

  • Style: Seelie for Ciel by nornoriel

Expand Cut Tags

No cut tags
Page generated Jul. 28th, 2017 04:41 am
Powered by Dreamwidth Studios