luthienlovemagic: (Femslash)
[personal profile] luthienlovemagic
Cím: Skorpió szeme
Téma: nyár – akció, kaland, vérfürdő (bár ez elhanyagolható)
Kulcs: Afrika és a Piramisok.
Figyelmeztetések: erőszak, szereplő halála, AU, esetlegesen OOC karakterek (főleg Perselus), vallási hiedelmek, keleti mágia, nemi erőszak kezdemény
Korhatár: 16+

Műfaj/kategória: romantikus-komédia, dráma, akció-kaland, fantasy, kisregény
Leírás: A végső csatában mind Voldemort, mind Harry elveszti a varázserejét. Míg Harry el tudja fogadni, addig a Nagyúr erre nem képes, és megmaradt csatlósaival mindent megmozgat, hogy erejét visszaszerezze és bosszút álljon. Ezen terve közben Egyiptomba jut, ahol segítőkre talál. Dumbledore Perselus Pitont bízza meg a sötétmágus megállításával. De Egyiptomban a bájitalmesterre nemcsak Voldemort vár, hanem egy olyan személy is, akitől legutóbb viharos körülmények között búcsúzott el.
Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
Megjegyzés: A történet figyelembe veszi a 7. könyv történéseit, bár Perselus és Dumbledore élnek, a horcruxok egy része pedig még mindig létezik. Perselus családi háttere is teljesen más, de erről bővebben az első fejezet végi magyarázatban olvashattok. A végső csata a történetben 2001-ben volt, nem pedig 1998-ban. A történet 2006-ban játszódik, kb. június végén – július elején, zömében Egyiptomban.


5. fejezet


– Bill, semmi értelme sincs annak, ha most nekiindulsz! – ragadta meg Nofertari kedvese talárját. – Azt sem tudjuk, merre vitték őket.
– Épp ezért nem várhatunk reggelig! Voldemort és az a banda bármit tehet velük! Eressz! – kérte határozottan a vörös hajú férfi, de hangjában kétségbeesés remegett. Odakintről hallotta készülődő társai moraját, indult volna, de a nő most a csuklóira markolt rá, és maga felé fordította.
– Kérlek, hagyd, hogy Meriibré rájöjjön, mi lehet a tervük – kérlelte Nofertari.
– A tekercsek tanulmányozása itt most nem segít! – csattant fel az átoktörő.
– De kiderítheti belőlük, hová vitték Hermionét és a professzort. Szerintem határozott cél vezeti őket.
– Nofertari, ezt nem tudhatod! Mindannyian elájultunk, amikor történt!
– Pont ezért kellene legalább reggelig várni, Bill. Elég volt az ikrek értelmetlen halála, nem akarlak téged is elveszíteni! Kérlek! – A nő két kezébe fogta a férfi arcát, homlokát a mellkasának döntötte. – Kérlek! – ismételte meg.
A férfi nem válaszolt rögtön. Eszébe jutott Hufu és Hafu belülről elégett teste, és a levél, amit a hozzátartozóiknak küldött a testeket vivő halottszállítókkal. Nem akarta, hogy más is így járjon a barátai közül, ezért bármit megtett volna. Szorosan magához szorította Nofertarit, és sokáig nem engedte el.
– Jobb lesz, ha közlöm a csapattal, hogy csak reggel indulunk – mondta aztán, majd kibontakozott az ölelésből, és elhagyta a sátrat. Kedvese hálásan nézett utána.

***

A delelő nap alattomosan sütött a két szökevényre. Ahogy fogyott a vizük, egyre ingerültebbek lettek, főleg a nő.
– Mondhatom, ez egy briliáns szökési terv volt! – csattant fel Hermione, miután kiürítette a kulacsát. – Kevés vízzel, gyalog!
– Ha lett volna jobb ötlete, megoszthatta volna velem – szúrta oda epésen a férfi.
– Legalább egy tevét elköthettünk volna, akkor már biztosan visszaértünk volna a táborba – támaszkodott meg a térdén a nő, hogy egy kicsit kifújja magát.
– Ha nem jövünk el rögtön, akkor észrevettek volna, ezt maga is tudja, Miss Granger – szólt most már Piton is ingerülten, nagyon kezdte idegesíteni a másik hisztije, bár máskor inkább szórakoztatta volna.
– Miért olyan biztos benne?
– Tudom, hogy így lett volna, és most már hagyja ezt abba, ha megkérhetem! Induljunk tovább! – kiáltott rá a férfi, de a nő egy tapodtat sem mozdult, csak furcsán méregette a férfit. – Mi a fenét bámul?!
– Eddig nem firtattam, mert más dolgunk volt, de most már szeretném tudni, amire rájött Voldemorttal kapcsolatban. Szeretném tudni, mi a célja velem.
– Nem is… – ellenkezett volna Perselus, de Hermione nem hagyta, hogy végigmondja.
– Ne higgye, hogy annyira jól tudja leplezni, ismerem magát. Na, ki vele!
A férfi nagyot sóhajtott, de belekezdett.
– Tegnap estéig csak sejtéseim voltak, de mikor Voldemort odajött hozzánk, biztos lettem benne. Set istent a Nyugati Oázis leghíresebb templomában zárták el szelketista papok, állítólag az istennő utasítására. A Setmesz csapata és Voldemort ebbe a templomba tart, hogy visszahozza a száműzött Setet. Ehhez pedig kell nekik egy Set mágiájával kompatibilis személy, akit Set amulettje választ ki, és akit véráldozatként mutatnak be a rituálé során. Ez pedig maga, Granger. Ezért kellett gyorsan eljönnünk, érti már?
Hermione percekig csak emésztette a hallottakat, majd a férfira nézett, szeme ingerültség és félelem keverékével volt tele, természetesen az utóbbi győzött, Perselus nagy bánatára.
– És ezt mikor szándékozott közölni velem?!
– Soha – mondta egyszerűen Piton.
– Ez jellemző! Pont úgy viselkedik, mint mikor a közös bájitalunkat a saját nevén szabadalmaztatta, amit persze csak az újságból tudtam meg.
– Ez egyáltalán nem ugyanaz, Granger!
– Nem? Akkor árulja el, mi okból tette azt, amit tett? – tette fel az évek óta esedékes kérdést Hermione.
– A maga érdekében tettem – felelte Piton kurtán.
– Kifejtené bővebben is?
– Nem ez a megfelelő idő, Granger, ha elfelejtette volna – oktatta ki a bájitalmester.
– De, pontosan megfelelő! Itt vagyunk a semmi közepén, megfövünk a napon, pontosan megfelelő! Gyerünk, Perselus, ki vele! – tajtékzott a nő.
– Túl fiatal volt akkor, és sokat kellett volna még tanulnia a bájitalokról és a gyógyításról, és úgy éreztem, ez elronthatja a fejlődését, a fejébe szállt volna a siker. Egy sor konferenciára hívták volna, interjúkat készítettek volna magával, és ez hátráltatta volna a fejlődését. Az a kenőcs olyan horderejű felfedezés volt, hogy világszerte ismertté tette volna, amit olyan fiatalon nehéz lett volna feldolgoznia. A maga érdekében tettem, meg akartam óvni.
– És ezt mégis honnan kellett volna tudnom? – találta meg a hangját a nő.
– Tény, hogy hibáztam abban, hogy túlbecsültem önt. Azt hittem, elég intelligens, hogy rájön magától is a miértekre. Azzal nem számoltam, hogy ez lesz – vallotta be végül.
– Nem gondolta? Pedig sejthette volna! Elárulva éreztem magam, úgy, mint akit eldobtak! Szerettem magát! – bukott ki végül Hermionéból.
– Most is szeret? – kapta el a derekát a férfi.
– Engedjen el! – jött a gyenge ellenállás.
– Késő! – Perselus ajkai ismét a nőére tapadtak, de az most készséggel engedett bebocsátást a nyelvének. A csók hosszú és szenvedélyes volt, olyan, mint a kapcsolatuk idején. Hosszú percekig maradtak így, de aztán a nő megérezte, hogy valami csiklandozza a nadrágon keresztül. Hirtelen kapta oldalra a fejét, hogy a látványtól hatalmasat sikítson.
– Egy skorpió! – ugrott egyet, lerázva magáról az állatot, de az nem tágított tőlük.
– Furcsa egy állat – jegyezte meg Perselus. – Ritkán látni fehér példányt. Olyan, mintha azt akarná, hogy kövessük. Nézze csak meg jobban! – szólt izgatottan a férfi. Az állat beleakasztotta lábait Hermione nadrágjának szélébe, és enyhén meghúzta, de a nő nem akart hinni a szemének.
– Magának az agyára ment a nap, professzor – tette a férfi homlokára a kezét Hermione.
– Nem professzor, hanem Perselus. – A nő megvonta a vállát.
– Rendben. Tegyük fel, hogy igaz a feltételezése. De mégis, hová akar vinni minket? Nincs itt semmi.
– Hát, Hermione, megtudjuk, hogyha odaérünk – fogta kézen Perselus, és húzta a meginduló állat után.
Félórányi út után egy homokba ékelt skorpiófaragványhoz értek.
– Ez Szelket szimbóluma – lépett közelebb Hermione.
A fehér skorpió pont akkor lépett a táblára, aminek nyomán megmozdult alattuk a föld, és egy arany szentély emelkedett ki és tárult fel előttük. A skorpió nőni kezdett, és egy nővé alakult, ezüst ruháján és fejdíszén megcsillant a napfény, ugyancsak ezüst szemeivel végignézett vendégein.
– Gondolom, fáradtak vagytok, és innátok valamit. Gyertek velem! – De Hermione és Perselus földbe gyökerezett lábbal állt, és megbabonázva nézte a jelenést.
– Maga egy animágus? – kérdezte Hermione.
– Nem, gyermekem, avatár vagyok, Szelket istennő szentélyének őrzője. Szólítsatok Szelének – válaszolta a nő.
– Úgy érti, ön Szelket lenyomata? – csatlakozott a nőhöz Perselus.
– Így is mondhatjuk, professzor. Azért vagyok itt, hogy őrizzem a helyet, és megmutassam azoknak, akik érdemesek arra, hogy magukénak tudhassák Szelket titkait. Sok éve megjósolták, hogy eljöttök majd – válaszolt Szelé. – Most gyertek velem!
Perselus és Hermione egy gyors pillantást váltottak, majd tétován követték a jelenést, de Perselust nem hagyta nyugodni valami.
– Mi lesz, ha ránk találnak itt? – kérdezte, mikor észrevette, hogy a szentély nem süllyed vissza a homokba.
– Sajnos, amíg benn tartózkodnak, addig látható lesz a templom, ezért sietnünk kell – vezette őket tovább a nő.
Hamarosan a fogadóterembe értek, ahol víz és némi élelem várta az utazókat. Bekaptak pár falatot, a vízből pedig magukhoz vettek egy-egy jókora adagot, majd követték az avatárt a Titkok Termébe. Szelé kinyitott egy rejtett rekeszt, és a kiválasztottak kezébe adta a szelencét.
– Vedd elő a Titkok Kulcsát, gyermekem – szólt Hermionéhoz.
A nő kivette a zsebéből az amulettet, kivette belőle a kulcsot, végül a szelence megfelelő mélyedésébe helyezte. A láda azonnal kinyílt. A Skorpió Szeme és a tekercsek körül egy védőburok gomolygott, ami Szelé érintésére köddé vált. Hermione belenyúlt, és óvatosan kiemelte az ősi bájitalt. Az zölden gomolygott egy ezüst szem körül, mely hirtelen feléjük fordult. A nő sikkantott egyet, és majdnem elejtette a ládát és a bájitalt.
– Vigyázzon, Hermione! – vette át tőle Perselus a bájitalt.
– El se hiszem, hogy ilyen szerencsénk van, és sikerült megtalálnunk! – mondta a nő, és a szelencében lévő iratok tanulmányozásába kezdett, a bájitalmester pedig a bájitalt vette jobban szemügyre.
Nem maradt sok idejük, Szelé figyelmeztetőleg szólalt meg.
– Valaki behatolt a szentélybe.
– De védővarázslatok védik, nem?! – kiáltott a lenyomatra Piton.
– Sajnos nem – szabadkozott az avatár.
– Ez remek! És most mégis mi a fenét csinálunk? – Perselus a szokásától eltérően most bepánikolt, Hermione viszont nyugodt maradt.
– Fogja a ládát, és rejtse el! Van egy ötletem! – Azzal eliramodott a kijárat felé.
– Milyen ötlete? Hé, várjon! – rohant utána Perselus.
– Maradjon ott! – kiáltott rá a nő. – Szelé!
A Titkos Terem ajtaja lezárult.
– Engedjen ki! – kiáltotta a férfi.
– Sajnálom, professzor, de az én dolgom a szelence védelme, amit Miss Granger megértett. Nem engedhetem ki önt.
– De ha elkapják, megölik! – verte az ajtót kétségbeesetten Perselus.
Odakintről meghallotta Voldemort hangját.
– Néha el kell fogadni a Sors akaratát – szólt az avatár szelíden.
– Eszemben sincs! Ki fogom szabadítani! – tett ígéretet a férfi.
Egy fél óra is eltelt, mire újra hangok szűrődtek be a terembe, a csapata tagjaié.
– Professzor, Hermione? Itt vannak? – ismerte fel Bill hangját.
– Most már engedjen ki! – kiáltott a jelenésre.
Szelé engedelmeskedett, majd búcsúzásul meghajolt, és eltűnt a szeme elől. Ugyanebben a pillanatban az ajtó feltárult: Bill állt előtte.
– Csakhogy megvan, professzor! Hermione? – kérdezte rögtön a vörös hajú férfi.
– Megszöktünk, de ismét magukkal vitték. Megmentett engem és a Skorpió Szemét – válaszolt Perselus.
– Szóval megtalálták? – jött a kérdés Meriibrétől.
– Igen, de milyen áron? Lehet, hogy elveszítjük Hermionét.
– Ez nem fordulhat elő. Megtaláljuk és kiszabadítjuk – nézett határozottan a szemébe Bill.
Perselus próbált belekapaszkodni a szavaiba, de a félelem, amit Hermione lehetséges elvesztése végett érzett, így is majdnem maga alá gyűrte.

***


A vízcseppek monotonul csorogtak végig a falon, egy-egy plöttyenő hanggal jelezve, mikor földet értek. Néhány eltévedt csepp az eszméletlen Hermione Granger fejére és arcára is jutott, amitől ébredezni kezdett, de mikor résnyire nyitotta a szemét, semmit nem látott, csak koromsötétet. Jobban megerőltetve a szemét kivette egy fal körvonalait. Fázott. A nyirkos ruha rátapadt, ami még jobban növelte a hatást. A feje is sajgott, mintha beverte volna, nehezen tudott visszaemlékezni, hogy mi is történt vele az előző nap. Vagy több nap is eltelt? Nem tudta megmondani. Meg akarta masszírozni a fájó halántékát, de a végtagjai nem engedelmeskedtek, sőt ahogy megfeszítette a csuklóját, valami élesen belevágott. Hirtelen jött a felismerés Voldemortról és az embereiről, az újbóli elrablásáról. Vergődni kezdett, hogy kiszabaduljon, de ezzel csak azt érte el, hogy kirándította a vállát és a bokáját, mert a kötelékei szorosan tartották. Csuklóit a feje fölött rögzítették a falra, és a cipőjétől is megszabadíthatták, mert csupasz talpa nyirkos falfelületet érintett. Próbálta megnyugtatni szaporává váló légzését, majd mikor ez sikerült, fülelni kezdett a neszekre. Nem sok mindent hallott vagy látott, de eluralkodott benne az az érzés, hogy nincs egyedül, hogy valaki még van vele a helyiségben, és Hermionét a háborúban edzett érzékei ritkán csapták be. A felismeréstől megdermedt, beharapta az ajkát. Próbált nem levegőt venni és figyelmen kívül hagyni a fejében megszólaló vészcsengőt, de nem ment.
– Ki van ott? – Hangja rekedt volt.
Semmi válasz nem érkezett. Már kezdett megnyugodni, teste újra ellazult, és már épp a kiszabadulás további megoldásain törte a fejét, mikor két fénypontot látott meg maga felé közeledni. Újból megmerevedett, és ijedten nyikkant egyet: fáklyák lobbantak fel a fal mentén. Vele szemben egy félig átalakult, izgatott vérfarkas állt, akiben Greybacket ismerte fel. A bestia ajkai széles mosolyra húzódtak, kivillantva hegyes fogait. Hermione most már ténylegesen kezdett pánikba esni. Utoljára a háborúban találkozott a félig átalakult vérfarkassal. Majdnem elkapta, és csak Ronnak köszönhette az életét, de most nem volt itt senki, csak magára számíthatott. Kitágult szemekkel figyelte, ahogy az alak közeledik felé. Mikor odaért, beleszagolt a nő nyakába.
– Mmm… Finom és üde. Pont tökéletes – suttogta.
– Menjen a közelemből! – vetette oda undorodva Hermione.
– Tudod, Granger, éppenséggel más terveim vannak veled, és most nincs itt az a vörös hajú féreg, hogy megakadályozza. Az enyém vagy. – Kezei elindultak a nő testén, az éles körmök könnyűszerrel vágták el a nő ingének és fehérneműjének anyagát, szabad utat engedve a durva tenyérnek, ami erősen markolta meg a fedetlen kebleket, ajkai könyörtelenül vájtak a nyak érzékeny bőrébe. Szívni kezdve, megjelölte a prédáját, a területét. Hermione felsikoltott, és vergődni kezdett, de Greyback kezei erősen tartották.
– Maradj nyugton! – utasította a vérfarkas, és nyomatékosításképpen a körmei a nő oldalába vájtak, majd a kezeit az ajkai és nyelve váltotta fel a nő testén, először az egyik, aztán a másik mellbimbót jelölve meg. Erősen beszívta őket, felsértve az érzékeny bőrt. Egyik tenyere közben becsusszant a vergődő áldozata két lába közé, karmaival belemarkolt a nadrág könnyű anyagába, és egyetlen mozdulattal letépte.
– Ne! Hagyja abba! – kiáltotta kétségbeesetten az eddig némán tűrő Hermione. Hiába küszködött nem tudta visszatartani a szeméből kibuggyanó első könnycseppeket. Greyback szája ezt látva gonosz vigyorba húzódott, közben ujjait durván járatta végig a birtokába került intim részeken. Másik kezét szinte már gyengéden simította végig a könnyáztatta arcon, majd végighúzta a száján, hosszabban elidőzve ott, de ez hiba volt, mert a nő ott támadott, ahol tudott, beleharapott a felkínált tenyérbe.
– ÁÁÁ! Te rohadt némber! – Elhúzta pórul járt kezét, majd ököllel a nő arcába ütött. A bőr felszakadt Granger arcán, és a vér szaga megcsapta a vérfarkas orrát. Szinte eszét vesztve hajolt oda a nőhöz, hogy Voldemort minden utasítását feledve ott harapja, ahol éri, de megakadályozták benne. Hirtelen megragadta valami, és a falnak szegezte, kegyetlenül szorította. Felvinnyogott, és a forrást kereste, hogy megtudja, ki zavarta meg.
– Ne merészelj a Nagyúr tulajdonához nyúlni, vérfarkas! – csattant a pincében Bellatrix hangja, aztán csend lett, csak Hermione szipogását lehetett hallani, majd Lestrange újra megszólalt. – Kifelé innen! – engedte el Greybacket, aki morogva hagyta el a helyszínt, megharapott kezét dédelgetve. Bella közben Grangerhez ment. – Ó, icipici sárvérű, tán a csúf vérfarkas bántott téged. Jaj, te szegény! – gügyögte gúnyosan, miközben néhány varázslattal rendbe hozta a nőt.
– Nincs szükségem a sajnálatodra! Remélem, nem képzeled, hogy megköszönöm, hogy közbeléptél! – találta meg végre Hermione a hangját, szemében düh lobogott, ahogy Bellára nézett.
– Nem érted tettem, csak a Nagyúr parancsát követtem, sárvérű! A szertartásig életben kell maradnod, utána pedig úgyis a vérfarkasé leszel, igaz, már holtan, de elhiheted, úgy is el tud még játszadozni veled. Élvezd még ki azt a néhány „szabad” órát, amíg még teheted – mosolygott rá negédesen a nő, majd elhagyta a helységet.
– Perselus, kérlek, siessetek – suttogta bele Hermione sírva a pince csendjébe.
Lábjegyzet:
avatár: az isten alászállása és halandó lényben (akár állatban) való megtestesülése a földön, a világ megmentése, a törvények helyreállítása vagy híveinek megoltalmazása céljából. Eredetileg hindu eredetű, de én most kölcsönvettem a fogalmat a történetbe.
Ha végigolvastad, örülnék, ha megajándékoznál pár sorral. :) Köszi:)
From:
Anonymous
OpenID
Identity URL: 
User
Account name:
Password:
If you don't have an account you can create one now.
Subject:
HTML doesn't work in the subject.

Message:

 
Notice: This account is set to log the IP addresses of everyone who comments.
Links will be displayed as unclickable URLs to help prevent spam.

April 2014

S M T W T F S
  12345
6789101112
131415161718 19
20212223242526
27282930   

Style Credit

  • Style: Seelie for Ciel by nornoriel

Expand Cut Tags

No cut tags
Page generated Sep. 22nd, 2017 04:24 am
Powered by Dreamwidth Studios