luthienlovemagic: (Egyéb generál)
[personal profile] luthienlovemagic
Cím: Arcok
Csapat: Non-canon
Kulcsszó: Varázstükör
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: novella, AU, romantikus, némi angst, némi humor, epizodikus felépítésű, OOC karakterek
Kikötés: Minden jog J. K. Rowlingé.
Megjegyzés: Készült a III. Shiconc Challenge kihívására.
Leírás: Luna váratlanul megajándékozza Harryt, ami megváltoztatja a fiú életét.



1. rész

A „csak úgy” arca

Madarak, virágillat, nyüzsgés. Mind-mind a tavasz kellékei. Gyönyörűséggel teli zsongás. Ez a második év, hogy el tudok merülni benne. Ez a második év, hogy nem kell hőst játszanom, és egyszerűen Harry Potter lehetek. Nem a Kis Túlélő, nem a Bolond, hanem Harry Potter, aki a R.A.V.A.SZ vizsgáira készül, igaz, addig még három hónap van, de Hermione szerint sosem lehet elég korán kezdeni.

Igaz, nem kellett nagyon unszolnia, mert az ötödik év vége mindent megváltoztatott. A kor két legnagyobb varázslója, Voldemort és Dumbledore elpusztította egymást a minisztériumi kalandunk során, Sirius legyőzte Bellát és Féregfarkat is, majd tisztázta magát a vádak alól.

Így nem volt akadálya annak, hogy a szüleim végrendelete szerint, Sirius törvényes gyámomként magához vegyen. Életemben nem voltam még olyan boldog, mint amikor betettem a lábam a Sirius által újonnan vásárolt Black birtok kapuján, mint Harry James Potter-Black. Azóta is csak mosolygok, amikor eszembe jut az a nap, aminek már majdnem két éve. Azóta sok minden megváltozott. Pozitív értelemben. Bár Sirius néha túl komolyan veszi a szülői feladatokat, mint például most is, amikor ezt az általa küldött két vastag könyvet szorongatom a hónom alatt, mert szerinte a R.A.V.A.SZ.-ok letételéhez nem elegendő a tankönyvekből megszerezhető tudás. Gyanítom, hogy ez Mordon egyik jó tanácsa volt, de nem bánom. Sirius ugyanis visszakerült az Aurorokhoz, Mordon szigorú keze alá, aki újra átvette az Aurorparancsnokság vezetését. Sirius pedig végre újra azt csinálhatja, amit szeret, amihez ért. Boldog, és ettől én is boldogságot érzek.

Lenézek a kezemben szorongatott két könyvre és Sirius szálkás betűkkel írt levelére, amit összefogtam velük, és mosolyogva megszaporázom a lépteimet, hogy minél gyorsabban elérjek a következő órámra, ami ugyan SVK Pitonnal, de ez nem tud rontani a kedvemen. Az viszont annál inkább, amikor a terem felé vezető folyosón meglátom Ginnyt.

Szokásához híven kihívóan méreget, és megindul felém. Nem fintorgok, de Ron húga, nagy bánatomra, az elmúlt hónapokat leginkább arra szentelte, hogy felhívja magára a figyelmemet. Ez az elején még tetszett is, de mostanra a próbálkozásai eléggé kellemetlenné váltak. Ginny az elutasításaim, és Hermione baráti segítsége ellenére sem tágít, és kezdem azt hinni, a fejében lakozó elhatározás keményebb, mint a seprűm acélfogantyúja.

Ginny most megtorpan, a mozdulat még ott van a lábaiban, de a grimasz is az arcán, ami a félbehagyott kísérletet kíséri, és amelynek oka nem más, mint Luna, aki megelőzve őt, odalépett hozzám. Luna, a szokásos álmatag tekintetével, és valamivel a kezében, amit a Próféta egyik jobb napokat is látott példányába csomagolt be. Megvallom tökéletes csomagoló papír, másra úgysem nagyon jó. Elmosolyodok. Luna viszonozza, majd átnyújtja nekem az összerakott csomagot.

– Ez a tiéd – szól kedvesen.

Lenézek a kezembe nyomott valamire.

– Mié…? – kezdeném az érdeklődést, de Luna már el is szökdécsel a közelemből, valami dalt dúdolgatva. Azt, hogy időközben Ginny is eltűnt a folyosóról, kicsit sem bánom.

Nem értem. A születésnapom még sokára lesz. De nincs időm tovább töprengeni, mert felhangzik Piton hangja, és a többi diákkal egyetemben besorjázunk a tanterembe.

Piton ma nincs igazán elemében, így még arra is lehetőségem nyílik, hogy elmélázva bámuljak ki az ablakon túli világra. Izgatott vagyok. Alig várom, hogy vége legyen a dupla SVK-nak, és megnézhessem, mit rejt Luna ajándéka.

Az óra végeztével, az utánam kiabáló Hermione-Ron párossal nem törődve, a hálóköretünkbe megyek. Senki sincs ott, akinek esze van, az a kora tavaszi jó időt élvezi az udvaron. A csomaggal a kezemben lehuppanok az ágyra és bontogatni kezdem. A papírlapok között egy tükröt pillantok meg, méghozzá nem is akármilyet, egy Oda-Vissza Tükröt, hasonló példányt, mint amilyen a Siriustól kapott volt, kivéve, hogy ez nem fekete, hanem napsárga, a keretén díszes, ezüst rúnákkal. Tudom, mit kellene tennem vele, de nem értem a szándékot, a miértet, és ez visszatart. Jó öt percig csak bámulom a fényes tárgyat, majd a kíváncsiságom győz.

– Luna.

Olyan halkan ejtem ki a lány nevét, hogy abban sem vagyok biztos, hogy működni fog. Egy pillanatig nem is történik semmi, de aztán a tükör feldereng, és megjelenik benne Luna arca.

– Szia! – Ha ez sután hangzik az előző jelenet után, milyen lett volna az eredmény, ha még gondolkozok is előtte egy kicsit? Nem hiába mondják, hogy az ember legjobb barátja a hallgatás.

– Szia. Kinyitottad – állapítja meg Luna a nyilvánvalót, és a kék szeme megmagyarázhatatlan módon felragyog.

– Miért ne nyitottam volna? – kérdem tárgyilagosan. És azt csak gondolatban teszem hozzá: – Láttál volna egy perccel ezelőtt!

Luna vállat von, és egy nyalókát tol a szájába.

– Nem szokták. Csak Neville meg most te.

– Neki is tükröt adtál?

– Nem, neki egy ritka növényt.

Neville-től persze kitelik, hogy azt is megpróbálta kinyitni, elvégre, kitudja, mi van benne?

– Miért kaptam tőled ezt a tükröt? – kérdem, továbbgondolva a szokatlan tényállást.

– A többiek még ennyit sem kérdeztek, csak bontatlanul visszaadták.

Lunának ezt is elhiszem. Azon tűnődök, hogyan képes ezt a kicsit sem megnyugtató dolgot ilyen nyugodtan közölni. És tűkör ide, tűkör oda, rájövök arra is, hogy ez szomorú.

– Még mindig nem válaszoltál az eredeti kérdésemre, Luna. Miért kaptam tőled ezt a tükröt?

A kíváncsiságom és a feszültségem között persze van párhuzam. Frusztrál, mint Luna álmatag tekintete, ami ebben a pillanatban átlényegül, megkomolyodik, és a szemébe nézve rádöbbenek, hogy a kék tekintet fénye nyitottabb és szelídebb a legderűsebb tavaszi égénél is. Azért nem találok ennél szebb hasonlatot, mert nem is láttam szebbet. Sem emberben, sem természeti csodában.

– Azért, mert a barátom vagy, Harry.

Ez a mondat annyira váratlanul ér, hogy percekig megszólalni sem bírok. Aztán Luna szemébe visszaköltözik a jól ismert álmatagság, és szórakozottan megrázza a fejét. A répa fülbevalók csak úgy csilingelnek a fülében, ahogy hozzá teszi, extra magyarázatként, ugyanakkor ellopva minden súlyt az előbbi kijelentéséből:

– Csak úgy.

Csak úgy. A tükör elsötétül, én pedig ott maradok a gondolataimmal. Miért van az, hogyha Luna állítja valamiről, hogy az úgy van, hinni akarok neki?

A kedvesség arca

Az SVK házi feladat felett görnyedve, még nehezebb nem gondolnom Lunára, aki az elmúlt pár napomat teljesen kitöltötte. Még mindig nem értem a viselkedését, a miérteket, de most a háromoldalas, Pitonnak készülő dolgozat fontosabbnak tűnik a találós kérdéseknél. A füzetembe írt sorok cikáznak a szemem előtt, a penna végét percek óta rágcsálom, kész csoda, hogy nem törik bele a fogam, ahogy az egész házi feladatba is, de reménytelen harc az egész, mert ha tízszer fogom elolvasni, amit leírtam, akkor sem fogok mást látni magam előtt, mint Luna tekintetét. Ez különös érzés. Új. Szokatlan. És ez így megy egészen addig, míg meg nem hallom az ismerős hangot a táskám felől. Többen felém kapják a fejüket, a mellettem ülő Hermione pedig rá is kérdez:

– Mi ez a hang, Harry?

Most kell felállni és elmenni. Valamiért nem érzem helyénvalónak, hogy a többiek előtt vegyem elő a tükröt. A szoba magányában mindent lehet, és arra gondolni sem akarok, miért érzem ezt az egyszerű cselekedetet mégis árulásnak. Csak azért, mert ha más lenne a tükör túloldalán, nem zavart volna a többiek társasága?

Még nem késtem el. Luna arca azonnal megjelenik. Mosolyog.

– Szia. Történt valami? – nyitok.

Fejrázás.

– Csak gondoltam, lenne kedved sétálni egyet.

– Van – vágom rá rögtön.

– Jó. Találkozzunk Hagrid kunyhójánál.

Az összes többi gondolat és kérdés megszűnik létezni. A tavasz megint könnyű, a tanulás újra másodlagos jelentőséggel bír. És persze megyek, és persze járni is könnyebb, mint akár pár perccel ezelőtt.

Mikor átvágok a klubhelységen, látom Ron kaján vigyorát és Hermione lágy mosolyát. Gondolatban megállok előttük és közlöm, hogy ez nem az, amire gondolnak, a valóságban azonban értelmetlen megmagyarázni egy baráti séta alkalmát és okát.

Gyorsan elérem Hagrid kunyhóját. Luna és a félóriás már ott várnak rám. Hagrid dohog valamit a vadőri munka hálátlanságáról, sietősen pakolja meg a vesszőkosarát elhullott parti-gilisztákkal, mert a pókjai azokat kedvelik igazán. Széles alakja ügyetlenül forog a kunyhó ajtajában, és olyan félszegen áll Luna mellé, mint egy hatalmasra nőtt iskolás. Két táska fekszik a lábuk előtt, de mielőtt rákérdezhetnék, mi van bennük, Hagrid lelkendezve belekezd:

– Harry, örülök, hogy segítesz, így Luna most nem egyedül látogatja meg őket – közli harsány hangon.

– Miket Hagrid? – kérdem, és előre félek a választól.

– Hát, a thesztrálokat. Luna nem mondta? – Megrázom a fejemet. – Hm…

– Induljunk! – Luna felkapja az egyik hátizsákot és elindul, én fogom a másikat és követem.

Szótlanul haladunk egészen egy tisztásig. Tudom, mi ez a hely, ismerem a környező fákat és bokrokat, a rejtett ösvényt is, amit rendesen benőtt már a fű. Ha fiatalabb lennék, többször jönnék ide, a nyugalom és csönd elbírja az olvasókönyvek lapjait. Egyedül vagyunk, Luna megáll és rám néz.

– Láttalak itt, Harry.

– Igen, lehetséges.

Mosolyog, és közben kibontja a zsákját, amiből hús és gyümölcs kerül elő, én is így teszek a sajátommal. Kezembe veszek egy darabot, és Luna mellé állok. Várunk, de nem kell sokáig, mert hamarosan megjelennek a nemes, fekete, szárnyas szellemlovak. Óvatos, lassú léptekkel közelednek felénk. Aztán egy kicsi megiramodik Luna felé. El akartam őt rántani az útjából, de nem az történt, amitől tartottam, a csikó hirtelen nekidörgölődik a lány kezéhez és egy apró nyerítéssel üdvözöli, majd kikapja Luna kezéből az almát. Odadobok egy darab húst az egyik felnőtt példánynak, megvárom, míg komótosan lakmározni kezd, bár a szemével végig bizalmatlanul méreget.

Nem tántorít el az állat bizalmatlansága, így Luna segítségével tovább próbálkoztam azzal, hogy megszokják a jelenlétemet, miközben figyeltem őket. Luna szereti ezeket a lényeket, kedvesen beszélget és játszik velük, mesél nekik az életéről, mintha csak a barátaival beszélgetne. Mesél és mesél, közben babusgatja őket, társként bánik velük. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért örömteli és szomorú látni ezt az oldalát. Örömteli, mert én vagyok az, akinek megmutatja, aki előtt így elengedi magát, és szomorú, mert talán én vagyok az egyedüli, aki ezt láthatja, aki előtt nyitott a kedvesség, ami Luna maga. Ahogy ezekkel a sokak által átkozott lényekkel bánik, és ezt megosztja velem, megmagyarázhatatlan melegséggel tölt el. Ha hiányzott egy pillanat az eddigi életemből, a rohanás, félelem és harc minden fárasztó, idegfacsaró feszültégének sötét perceiből, valami, amire nem sokkal korábban még csak gondolni sem mertem, nem hogy vágyni akartam volna rá, hát ez az volt.

Régebben elképzeltem, milyen lehet az élet, amikor hagyományos dolgokkal foglalkozom. Később rájöttem, hogy nem tudom őket kezelni. Majd jött Sirius, és végül itt van Luna.

– Remélem, nem voltam a terhedre?

– Egyáltalán nem.

– Akkor jó. Harry, eljössz legközelebb is?

– Persze.

– Meghívhatlak vacsorázni? – kérdi, én pedig meglepődöm.

– Meghívsz a Nagyterembe?

Luna nevet, később karon ragad és vezet, fel a kastélyba, csak épp nem a Nagyterem irányába. A konyhán kötünk ki. Nem fogom azt hazudni, hogy nem élvezem az egészet. Luna eredeti megoldásai a saját lényét tükrözik. Ő más, és közben én is rádöbbenek, hogy más vagyok. Nem a konyha, vagy a tisztás iránti rajongásom miatt. Ha sokáig keresném a megfelelő szót, hogy kifejezzem, mit érzek, megtalálnám. De nem belül, hanem a falakon, az égen, a kastély tornyaiban, a kövekben. Ez a valami mindenhol ott van. Beszívom a levegővel együtt és érzem az ízét.

A konyhában a manók örülnek nekünk, jó értelemben, de főleg Dobby és Winky. Egy gyertyával és virággal feldíszített kis asztalhoz vezetnek minket:

– Megfelelő a teríték, Miss Luna? Dobby nagyon sokat dolgozott vele, de ha nem jó, Dobby kivasalja a kezét – sopánkodik a manó.

– Tökéletes, Dobby.

– Köszönjük, Dobby – teszem hozzá, hogy a manó tényleg megnyugodjon.

– Örül Dobby szíve, hogy elnyerhette Harry Potter uram tetszését – ujjong, majd az ennivalóért siet.

– Ez most egy randi? – kérdezem lágyan, miközben töltök az odakészített tökleves kancsóból mindkettőnknek.

– Ha úgy akarod.

Álmatag tekintet, álmatag mosoly. Nekem meg fogalmam sincs, mit gondoljak.


April 2014

S M T W T F S
  12345
6789101112
131415161718 19
20212223242526
27282930   

Style Credit

  • Style: Seelie for Ciel by nornoriel

Expand Cut Tags

No cut tags
Page generated Sep. 22nd, 2017 04:22 am
Powered by Dreamwidth Studios