luthienlovemagic: (Egyéb generál)
[personal profile] luthienlovemagic
Cím: Arcok
Csapat: Non-canon
Kulcsszó: Varázstükör
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: novella, AU, romantikus, némi angst, némi humor, epizodikus felépítésű, OOC karakterek
Kikötés: Minden jog J. K. Rowlingé.
Megjegyzés: Készült a III. Shiconc Challenge kihívására.
Leírás: Luna váratlanul megajándékozza Harryt, ami megváltoztatja a fiú életét.


A szerelem arca

Ismét a tisztáson vagyunk, mint hetek óta minden kedden és csütörtökön. A thesztrálok körénk gyűlnek, és most már ugyanúgy közelednek hozzám is, mint Lunához. Szeretettel és bizalommal. Örülnek, hogy én is itt vagyok, és kíváncsisággal fordulnak felém, érdeklődve hallgatják a hangomat. Időnként kezdem elhinni, hogy tényleg értik a szavaimat. A kimondott szavaknak erejük van, ha saját magam is hallom, mit mondok, egyszerre valóságossá válik. Különös érzés.
Eleinte nehezen ment, mára gondolkozás nélkül tudom, mit akarok mondani. Az etetés bónusz, és mire észbe kapok, a magunkkal hurcolt eledel rendszerint elfogy.

– Luna, neked még van egy darab húsod? Úgy látom, Plimpy még éhes. – Minden példány nevét tudom mostanra, így nem nehéz felismernem a csikót.

– Tessék – nyújtja felém a húsdarabot Luna, de én nem figyelem, mit kapok el, mert a kis bestia leköt, így Luna csuklóját fogom meg, kiverve az ennivalót a kezéből.

Elvörösödni senki sem szeret, még én sem. A hőhullám hirtelen ér el az idilli környezetben, és el akarom húzni a kezem, de Luna nem engedi. Érzem, ahogy immár az ő ujjai kulcsolják az én karomat, látom, ahogy közelebb lép. A kék szeme huncut fénnyel vonja bűvkörbe az enyémet.
Furcsa álomban járunk mindketten. Ebben az álomban puha, tapogatózó ajkak érintik a számat. Nem követelve, kérve semmit, csak játszva, invitálva. Karok fonódnak a nyakam köré, erős melegség önt el, éget belül. Ajkaim végre megmozdulnak a bénultságban, és lassan, bizonytalanul viszonozzák a csókot.

Arra eszmélek, hogy valami rángatja a ruhámat. Kissé eltávolodva Lunától, ahogy lenézek, még pont elcsípem Plimpyt, aki épp a zsebemben lévő cukorkákat akarja elcsaklizni magának.

– Megkapod őket, ne félj! – nevetek, és mást nem is tehetek, mert a csikónak édességet adni öröm, a lelkem pedig egyszerűen nem engedi, hogy az elmúlt másodpercek emlékei nyugton hagyjanak. Én sem engedtem el Luna kezét. Ez egy kölcsönös rabság.

– Velem alszol ma este? – kérdezi hirtelen.

Én pedig egyszerre megértek egy sor dolgot Lunával kapcsolatban. Például azt az egyszerű tényt, hogy Lunának előttem sosem volt barátja. Arra sem emlékszem, hogy egyáltalán udvarolni akart volna neki valaki. Sorra eszembe jutnak a szavai, amiket az ajándékba adott tükör idején mondott: mindenkinek adtam, de a többiek ki sem bontották az ajándékomat…
Ki lehet fejezni egy szóval azt, amikor az ember nem egyszerű sajnálatot érez, hanem egyenesen haragot? Nem azt a fajta haragot, amiben az embernek rombolni támad kedve, hanem azt, amelyikben legszívesebben odaállna a többiek elé, és megkérdezné tőlük: mégis, mi a jó francokat képzeltek ti? Mit tudtok ti? Miből gondoljátok, hogy különbek vagytok, csak azért, mert az átlagosságotok könnyedén érthető és annyira hétköznapi, hogy szinte már elmentek saját magatok mellett?
Luna arcát kutatom. A nem létező félelmét, amivel a döntő lépések elé áll, az igazságát, amit olyan csupaszon tud az emberek szemébe mondani, hogy azok megrémülnek tőle, rosszabb esetben bolondnak nézik.
Mind köntörfalazunk, mert ezt várják el tőlünk. Hazudni, hallgatni és a létezőnél enyhébb valóságot vallani meg a világnak.


Keresztülvágunk a parkon és a fél iskolán. Látom Ginny vasvilla szemét és Ron feltartott hüvelykujját, ahogy elhaladunk mellettük a folyosón, de nem állunk meg, egészen egy ismerős folyosórészig. A Szükség Szobáját rejtő fal bizalmasan magasodik előttünk.

– Képzeljük el együtt, milyen legyen a szoba.

Nem kell mondani semmit. Háromszor elsétálunk a fal előtt, aztán megjelenik a bejárat. Egyszerre lépünk be rajta.

A terem kellemes hangulatot áraszt. Ülőpárnák, az egyik sarokban egy kisasztallal, ami teával és süteménnyel van megpakolva, könyvespolcok, édesség, és az… ágy. Luna lehuppan rá, akkor is, ha nem kész arra, amit tenni készülünk. Most kezdődött minden, ez a barátság és szerelem közti állapot. Aztán ránézek, és kiolvasom a szeméből, ami eddig is nyilvánvaló volt számomra. Átölelem, ő pedig visszaölel, de nem mohón, hanem szelíden, simogatóan, szinte már óvatosan. Attól fél elmegyek. Én attól félek, túlságosan is jól ismerem az érzést.

– Itt maradsz velem, ugye? – A hangjából félelem hallatszik. Luna egyedül van, jobban egyedül, mint én valaha is, és a félelem csak felerősít benne mindent. Magamhoz szorítom.

– Itt maradok.

Nem tudom meddig maradunk így, csak egyszerűen ölelve egymást, és élvezve az érintkezés simogató melegét. Annyi mindent kellene neki mondanom, például arról, hogy a magányt kivásárolni veszélyes és fájdalmas, vagy arról, hogy rosszul hiszi, ha azt gondolja, átadva mindenét valakinek, feltétlenül boldogságot nyer. De nem tudok megszólalni, mert nem tudom, én hogyan viselkednék a helyében. És főleg azért nem, mert idejöttem, itt vagyok.


A fájdalom arca

Voldemort bukásának negatív velejáróiról nem szeretek beszélni, azt hiszem, ez egy olyan oldalam, amiben megegyezek az engem körülvevő emberekkel. Halált emlegetni háborúban nem olyan, mint békeidőben. Túl közeli emlékeket ébreszt.
Tudom, hogy néhány halálfaló még mindig szabadon van, és máig történnek szerencsétlen kimenetelű támadások, melyek nem kímélik a világos oldal szimpatizánsait. A Hírvivő cikkeiben olvasni a támadásokról borzalmas, de semmi ahhoz képest, amikor egy szeretteddel történik valami.

Amikor meghallom Luna hangját a táskám felől, és kikapom a tükröt, még nem gondolok semmi rosszra. Hermione és Ron kíváncsi pillantásainak kereszttüze sem olyan idegesítő már, mint eleinte, és Luna arcának látványa bármikor megér némi évődő megjegyzést a barátaim részéről.

Amikor azonban meglátom őt, elakad a lélegzetem. A kék szempár hatalmasra tágult pupillával, sokkosan mered rám a tükörből, a mindig mosolygós ajkak most remegnek. A tükrön keresztül is hallom a háttérből az eső morajlását. Luna csurom vizes.
Nem tudom, milyen arcot vághatok.

– Valami baj van, Harry? – hallom Hermione hangját oldalról.

A kérdés megválaszolása helyett a tükörhöz szólok.

– Maradj ott, ahol most vagy, mindjárt ott leszek!

Rettegek, mint régen. Újra dübörög a mellkasomban a félelem. Rohannék hozzá, de Hermione az utamat állja.

– Erre szükségetek lehet. - Egy esernyő van nála, amit felém nyújt. Ezek azok a pillanatok, amikor gondolkodás nélkül tudom, mit jelent a barátság szó, és miért olyan fájdalmas, ha valaki nem ismeri az érzést. Azt gondolja bárki is, hogy ez szentimentalizmus? Nem, nem az. Csak akkor, ha nincs elég időd a halálra gondolni.


A tóparton találok Lunára, meredten nézi a víztükröt, ami a széltől erősen fodrozódik. Karja ernyedten lóg a teste mellett, az egyik kezében a tükröt, a másikban egy ázott pergament szorongat. Rendületlenül motyog valamit. Nem értem meg rögtön, csak amikor már magamhoz ölelem.

– Nincs többé! Nincs többé! Harry, ő nincs többé.

Fölé tartom az ernyőt, s közben kiveszem az ázott pergament az ernyedt ujjai közül. Tudni akarom, mi ez. Az írás a speciális mágiának köszönhetően megmaradt az ázott lapon. Egy halotti bizonyítvány, Luna apjának halotti bizonyítványa. „Halálfaló támadás áldozata lett” - hirdeti ridegen a felirat. És ettől minden kicsit visszafordíthatatlanabb lesz. Mint a hangosan kimondott szavak a tisztáson, mesélés közben.

Később, a Szükség Szobájában tűz pattog a kandallóban. Szorosan ölelem Lunát, de ő messze jár, észre sem vesz, továbbra is ugyanazt a mondatot ismételgeti, mint egy mantrát, hogy elhiggye, hogy talán felfogja, ami történt. Sosem gondoltam volna, hogy Luna cselekedetei ennyire tudatosak. Luna tud gyászolni. Luna tud szerelembe esni. És még… Luna él.
Elpattan bennem valami, a homlokomat a félig még nedves hátának döntöm, és úgy keményedik meg az arcom, hogy ne kelljen látnia. Tudok sírni is, tudok szeretni is, és hirtelen azt kívánom, Luna legyen az, akit tanítani kell, és ne neki kelljen engem.
De Luna nem sír. Azt hittem, hogy ez majd elindít benne valamit, mint bennem a tükör, amit nekem ajándékozott, de minden máshogy történik, mint ahogyan eltervezem, és amikor pár perc múlva bájitalt hozok neki, ami megnyugtatja majd, az ágy helyett az egyik sarokban találok rá. Az ölében az összetört tükörrel, melynek éles szilánkjait az ujjából próbálja egyenként kiszedegetni, a tenyerén pedig egy nagyobb vágás éktelenkedik.

– Azt hittem, téged is elvesztettelek – mondja, alig suttogva.

– Soha nem veszítesz el.

– Megígéred?

– Meg.

Az apjáról többé nem beszélünk.


Az emlékezés arca


Luna most nyugodtan fekszik az ágyban. Az elmúlt napok sírós nappalokkal és nyugtalan éjszakákkal teltek. Most délután van, kedd. A thesztrál látogatás ideje, ami összehozott minket. Aztán szemem a Luna kezében szorongatott tükörre téved, amit kedvesem még alvás közben sem engedett el. Dobby segítségével sikerült megjavítani, amitől Luna csodával határos módom megnyugodott, és végre el tudott aludni. Végigsimítok az arcán, álmában elmosolyodik, pont úgy, mint egyik délután, körülbelül egy hónappal ezelőtt.

Túl voltunk az aznapi etetésen. A tisztáshoz közeli réten pihentünk. Luna csukott szemmel élvezte a napsütést, én pedig a társaságát. Ujjainkat összefűzve feküdtem mellette a fűben, és örültem a nyugalomnak. Hallottam, ahogy a fűszálak susogtak a szellő nyomán, a madarak pedig vidáman énekeltek. Luna hirtelen oldalra fordult és hozzám simult. Végigsimítottam az arcán, majd ujjaimat belemártottam a lágy, arany tincsekbe, beszívtam jellegzetes illatát, apró puszit leheltem a homlokára. Aztán még valaki bekapcsolódott kettőnk játékába, vagyis inkább valami, egy ragacsos nyelv. Mikor kinyitottam a szemem, Plimpyvel néztem farkasszemet. Már megint!

– Úgy látom, nem bírja ki nélkülünk csütörtökig – nevetett Luna.

– Veszem észre.

Luna erre még jobban nevetett és mellkason bökött, majd felpattant.

– Menjünk le a tóhoz! Itt van nem messze egy eldugott rész! Fürdeni vágyom – jelentette ki, mintha csak pudingot akarna enni a Nagyteremben.

– Luna, ne! – próbáltam hatni rá. – Nem szeretem az óriáspolipokat, és szerintem ők sem engem.

– Hm… Nem lesz gond. Arthur a barátom.

– Arthur? Te Arthurnak hívod a polipot? – Elnevettem magam.

– Valahogy el kellett nevezni, nem?

Ugyanaz a magabiztos, egyszerű igazság, mint amibe beleszerettem.

– Dehogynem – hagytam rá.

Versenyt futottunk a tóig. Természetesen Plimpy nyert. A thesztrál csikó élvezettel kezdett el pancsolni a kellemesen langyos vízben.

Pár perc múlva mi is csatlakoztunk hozzá.

Az emlékből Luna hozzám simuló teste térít vissza a jelenbe. Az ölembe fészkelve magát suttogja:

– Éhes vagyok – ásít álmosan.

– Mit szeretnél enni?

– Pudingra vágyom.



A kétely arca

Luna többször mosolyog, ahogy telnek a napok. Arcának színe is újra visszatért, csak a tekintete szomorú, még akkor is, mikor mosolyog. Újabban társaságra vágyik, így legtöbbször egy vastag tölgy alatt telepszünk le Ron és Hermione társaságában. Tudom, hogy ez csak figyelemelterelés, de örülök neki, hogy most már nemcsak a Szükség Szobája egyik sarkában ül, a térdét átölelve, amíg én tanulok. A R.A.V.A.SZ. vizsgák ugyanis egyre jobban közelednek, és Hermione pánikhangulata rám is átragadt. Ront ugyan nem érdekli az egész, de barátnője kedvéért mégis velünk tanul. Luna nem egyszer segít neki bűbájtanból, és látom, hogy élvezi, hogy rajtam kívül más is figyel rá. Most is épp egy ilyen magyarázat közepén tart:

– Elképesztő vagy Luna! – lelkendezik Ron. – Honnan tudsz te ennyi mindent?

– Talán, figyel az órákon? – tippel Hermione.

Elmosolyodok, és látom, hogy enyhén Lunának is felfelé görbül a szája. Ron és Hermione elkezdték szokásos civakodásukat, ami még tovább növeli a jókedvemet. Aztán ennek véget vet egy éles hang. Ginny. Távolabb áll meg, és eszében sincs közelebb jönni, onnan kiált oda Hermionénak.

– Segítenél nekem egy kicsit? Elakadtam a bájital házimban.

– Ginny, miért nem ér rá később? – Ron ritkán kérdez okosakat, de ez telitalálat. Én is szeretném tudni a frappáns választ. – Harryékkel épp tanulunk!

– Azt látom, bár nem értem, hogy Luna ehhez minek kell. – Ginny hangja mar.

– Ginny! – szól rá Hermione is, de már késő.

– Inkább menj vele! – hagyja rá Ron.

Hermione felpattan, összeszedi a cuccait, és gyorsan magával húzza Ginnyt, hogy az ne tudjon semmi többet mondani.

– Sajnálom a húgom viselkedését, haver. Merlinre! Nem tudom, mi üthetett belé!

Én tudom, csak már jó ideje nem érdekel. Ron felkapja a hátizsákját, és dühösen szitkozódva a két lány után siet.

Luna szomorúan néz rám.

– Ginny utál engem. Nem beszél velem.

– Tudom.

– Miattad.

– Tudom.

– Nem kéne ezt folytatnunk.

– Ginny miatt?

– Nem. Azért, mert egy normális lányt érdemelsz.

– Téged szeretlek.

A következő mondat a megszületésekor elhal, és utat ad a Luna szeméből kicsorduló öröm könnyeinek.


A megbocsátás arca

A végzősöknek rendezett bálra készülünk. Luna az Oda-Vissza Tükrében nézegeti magát és igazgatja a haját. Ruhája élénk napsárga, melynek színétől egyedül a gyászszalag feketéje üt el. Ehhez társul a fekete, sárgamintás szalag a hajában, és az ugyanolyan színű kesztyű. Egyszerűen gyönyörű. Még igazítotok egyet a taláromon, majd a karomat nyújtom neki. Mosolyogva karol meg. A folyosókon haladva senkivel sem találkozunk egészen a nagyteremig. Ott felerősödik a zsivaj.

Belépünk. Tudom, hogy megbámulnak minket, tudom, hogy mit gondolnak, és azt is, miért. De semmit sem érzek a belülről melegítő nyugalmon kívül. Egy lány egyszer azt mondta nekem, ha valami bánt, azt ki kell mondani. Ha boldog vagy, azt is, fennhangon, hogy sokáig emlékezhess rá.

- Örülök, hogy velem vagy, Luna.

Luna mosolyog, nem látom, csak tudom. Olyankor megkaparássza a csuklómat a kerek körmeivel, és azt is tudom, hogy az orrnyergén apró ráncok gyűlnek az örömtől. Ronék felé indulunk.

– Sziasztok! Azt hittük, ide sem értek a megnyitóig! – Hermione vigyora egészséges és széles, Ron karjába kapaszkodik. – Hosszú lesz, de valahogy túléljük.

Mire ezt kimondja, McGalagony igazgatónő az emelvényre lép. A rövid beszédére nem nagyon figyelek, mert Ginny tartja fogva a tekintetemet, Neville oldalán áll.
A lány tekintetében fájdalom van, és valami megbánás féle, főleg, mikor Lunára néz.
Az igazgatónő beszédének végeztével megindul felénk.

– Elnézést, beszélhetnénk hármasban? – vonna félre minket, de Ron közbe szól.

– Itt mondod, nem hagyom, hogy elölről kezdjétek! – ripakodik rá a húgára.

– Nem akarom! Én… Bocsánatot szeretnék kérni. – Ginny hangja olyan halk, hogy alig halljuk. – Luna, sajnálom, hogy undok voltam veled, hogy elzárkóztam tőled. Féltékeny voltam! Fájt, nekem sok minden… fájt, és Harry…

Elhallgat, lehajtja a fejét. Luna figyel, és Luna mindent ért. Talán jobban is, mint én. Odalép Ginnyhez, és odanyújtja neki a napsárga zsebkendőjét.

– Töröld le gyorsan, mert a flomonkok könnyekre vadásznak.

Nevetésünk még sokáig visszhangzik a Nagyterem falain túlra. Luna pontosan tudja, hogy milyen veszélyes a világ.


Vége

April 2014

S M T W T F S
  12345
6789101112
131415161718 19
20212223242526
27282930   

Style Credit

  • Style: Seelie for Ciel by nornoriel

Expand Cut Tags

No cut tags
Page generated Jul. 28th, 2017 04:41 am
Powered by Dreamwidth Studios