luthienlovemagic: (Old Spok)
[personal profile] luthienlovemagic
Cím: Fűzágak
Felhasznált kérés: 5. kérés, első és második ötlet
Korhatár: 18+
Műfaj: dráma, családi, kisregény
Figyelmeztetések: lelki terror, nemi erőszak, brutalitás
Megjegyzés: Készült a Tavaszi Ajándékozós Izére 2013-ban
Tartalom: Egy idős asszony számot vet múltjáról, ami egy megnyugtató jövő felé vezeti életének alkonyán.



2. fejezet


Mikor felébredtem, egy homályos szobában találtam magam. Egy darabig kábán feküdtem, majd mikor kezdett kitisztulni a fejem, észrevettem, hogy a kezeim össze vannak kötve, és valaki figyel. Ő is felfigyelt a mozgolódásomra, és közelebb jött az ágyhoz, amin feküdtem. Egy fekete hajú fiú volt az. Megrettentem. Amennyire a kötelek engedték, megpróbáltam hátrahúzódni, de az ágytámla megállított. Hátam durván ütődött neki, olyan kétségbeesetten akartam menekülni tőle. Rettegtem, hogy hozzám ér, hogy bántani fog, de nem tett semmi ilyesmit, csak pár lépéssel közelebb jött, és barátságos szemeivel aggódva nézett rám, és biztosított arról, hogy nem lesz semmi baj.

Nem fog senki bántani. Csak a segítséged kell – mondta nyugodtan. – Pontosabban a szüleid pénze, amit érted adnak majd.

Hol vagyok? És miféle pénz? – kérdeztem hisztérikusan. – Nem engedtem meg, hogy ilyen közönségesen beszélj velem. Szólíts kisasszonynak és azonnal oldozz el! – követeltem.

Nem tehetem, mert nem engedhetjük, hogy elmenj. Szükségünk van a váltságdíjra, amit érted adnak – mondta higgadtan, nem törődve a megszólításra tett megjegyzésemmel. Akkor jól megnéztem magamnak, már amennyire a fényviszonyok engedték. Pár évvel tűnt idősebbnek nálam, a szemeibe nézve semmilyen rossz szándékot nem láttam, csak érdeklődést, azonban ez inkább feldühített, mint megnyugtatott, pontosabban a haragom felülkerekedett egy időre a félelmemen.

Követelem, hogy azonnal oldozzon el, és engedjen szabadon! Nincs joga így bánni velem! – ordítottam. – Nem tanították meg magának, hogyan kell egy úri hölggyel bánni, ugye? Bár a magafajta honnan is…

Nem tudtam folytatni, mert olyan hirtelen jött közelebb, hogy bennem akadt a szó. Megfogta a vállamat, és szó nélkül megfordított, hogy a kezemhez férjen. Összerázkódtam az érintésre, gyorsan kezdtem venni a levegőt. Mire eloldozott, eluralkodott rajtam a pánik, és tehetetlen rongydarabként zuhantam az ágyra. Arcom a párnába temettem, és halkan sírni kezdtem. Halottam, hogy kattan a zár, de nem tudtam megkönnyebbülést érezni miatta.


Később nem a már látott fekete hajú fiú, hanem egy vörös hajú jött be, és én még mindig pityeregtem. Az arcom égett a könnyektől. Az alak megtorpant az ajtóban, és egy ideig csak nézett rám, majd gondolt egyet, és valamit elővett a zsebéből: egy bohócorrot. Mint később kiderült, egy cirkuszban volt kisegítő, azért volt nála. Csodálkozva ismertem fel, mert nem értettem, hogy mit akar vele, de nem hagyott sok gondolkozási időt, mert felbiggyesztette a saját orrára, és bohóckodni kezdett, vicceket mesélt, mindent megpróbált, hogy a bánatot eltüntesse az arcomról, de nem ment neki. Dermedt voltam, a másik fiú érintése korábban túlságosan felkavart. Nem tudtam nevetni semmin, bármennyire is igyekezett felvidítani az idegen. Csak szótlanul meredtem rá. Ám nem kellett már sokat próbálkoznia, mert újra nyílt az ajtó, és a korábbi fiú meg egy másik lépett be rajta.

Hagyd békén a kisasszonyt! – szólt rá a bohóckodóra eloldozóm komolyan. Nem volt a hangjában gúny, még csak neheztelés sem goromba szavaim miatt. Óvatosan megközelítette az ágyat, és letette a tálcát az étellel, majd megállt az ágy végénél, a többiek is kicsit közelebb jöttek.

Csak megpróbáltam felvidítani – replikázott a vörös hajú.

Kik vagytok ti? – találtam meg végre a hangomat, észrevétlenül váltottam át könnyedebb hangnemre, és feltettem az engem legjobban érdeklő kérdést. – És mit akartok tőlem?

Alec vagyok, ők pedig Felix és William – mutatott előbb a vörös, majd a barna hajú fiúra a fekete hajú. Belenéztem a szemébe, és most volt alkalmam megállapítani, hogy szürkészöld, és ismét kedvesen nézett rám. − Csak a szüleid pénzét akarjuk, semmi mást – mondta újra Alec. – Szükségünk van a pénzre…

Aztán nem mondott többet, csak megkért, hogy egyek, de nem nagyon tudtam, csupán néhány falatot voltam képes leerőltetni a torkomon.

Aztán téged hogy szólíthatunk? Ms. Prewettnek? – kérdezte a Felixnek nevezett fiú felélénkülve.

Alice-nek – toltam el magamtól az ételt. Csak az odakészített teát ittam meg, az ételhez alig nyúltam. Apám bántalmazása óta így volt ez. Most William jött közelebb, és elvette a tálcát.

Nem kérsz többet? – kérdezte csodálkozva, mikor meglátta, hogy az ételből alig hiányzik.

Nem vagyok éhes – feleltem kimérten.

Észrevettem, hogy a három fiú értetlen pillantás vált egymással, majd újra Alec szólalt meg.

Hagyjuk magára a hölgyet. – biccentett felém, majd elhagyta a szobát, a másik kettő szó nélkül ment utána.

Hamarosan felfedeztem, hogy a szobából nyílik egy ajtó, ami a fürdőszobába vezetett. Hosszú időre bezárkóztam, és próbáltam végiggondolni a helyzetemet. Gondolkoztam a szökésen is, de az lehetetlennek tűnt, az ablakokon masszív rácsok voltak, mintha egy régi gyárépületben lettem volna, kinézve csak géproncsokat és elhagyatott épületeket láttam. Nem jutottam semmire, így visszamentem, és az ágyra kuporodtam, perceken belül elnyomott az álom.

Arra eszméltem, hogy erős karok szorítanak egy ismeretlen testhez, és a kezek egyenletesen simogatják a hátamat, de a rémálom okozta iszonyat még mindig elködösítette az elmémet, ezért nem tiltakoztam az érintkezés ellen. Csak hagytam, hogy megnyugtasson és visszavezessen az álomba.

Reggel Alec egy széken ülve figyelt, mikor felébredtem. Szemében aggodalom látszott.

Rosszat álmodtál. Már minden rendben? – kérdezte, mikor meglátta, hogy felültem.

Nem akartam beszélgetni senkivel, de szöget ütött a fejemben valami. Ki volt az, aki a karjaiba vett éjjel? Ám nem kellett megkérdeznem, mert mikor a fiú arcára néztem, már tudtam is a választ.

Többet nem szeretném, ha hozzám érnél – jelentettem ki határozottnak szánt hangon.

Nem akartalak bántani, csak rémálmod volt, és meg akartalak vigasztalni. Én…

Ne érj hozzám többet! – emeltem meg a hangomat, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.

Rendben.

Habár beleegyezett, én láttam, hogy nem érti, mi van velem. Akkor még azt szerettem volna, ha így is marad, de ugye az ember tervez, az élet pedig írja a saját forgatókönyvét.

Három nap telt el úgy, hogy alig szóltam hozzájuk, és alig ettem valamit. Láttam, hogy egyre jobban aggódnak értem, de nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy valahogyan mégiscsak vége lesz ennek az egésznek, hogy visszasüllyedhetek sivár kis életembe, de nem hagyták. Mindig ott volt valamelyikük, hogy velem töltse az idejét. Nem nagyon beszélgettünk, de ők sem erőltették, csak velem voltak. Aztán ez is megváltozott, a negyedik nap délután elaludtam olvasás közben. Nem mintha a Felixtől kapott könyv nem lett volna érdekes, csak egyszerűen elnyomott az álom.

A saját sikolyomra ébredtem, percekig remegve ültem az ágyon, és szorongattam Alec kezét, mire fel bírtam fogni, hogy ez nem a valóság volt, hogy nem nyúlt hozzám az apám, mert olyan távol van, amennyire csak lehet. Alig bírtam elengedni a fiú kezét, és amikor el akartam húzni a karom, nem engedte el.

Mi történt veled? – kérdezte lágyan.

Semmi – válaszoltam lesütött szemmel. Igazán semmi, hiszen anyám szerint ez természetes volt. Tényleg nem volt ez semmi sem.

Nem akartam erről beszélni, de amikor felnéztem, csak három kedves fiút láttam, akik, mint kiderült, mindössze három évvel voltak idősebbek, mint én, és csak azért raboltak el, mert Felix anyjának a műtétjére kellett a pénz, ami érthető volt. Rendesek voltak velem, és figyeltek rám, annyi figyelmet kaptam tőlük ezalatt a pár nap alatt, amennyit korábban soha senkitől, Elsát és Alisont kivéve, de utóbbit a saját viselkedésem miatt elvesztettem. Őket valamiért nem akartam elveszteni, de nem tudtam, mit és hogyan mondjak. Nem sokáig tétovázhattam.

Hagyjuk magára a hölgyet – állt fel Alec mellőlem.

Ne… − suttogtam alig halhatóan, de erre mindhárman megtorpantak. – Maradjatok itt, kérlek – folytattam határozottan.

Körém gyűltek az ágyra. Most nem ellenkeztem a közelségük ellen, kellett a támogatásuk.

Nem kell elmondanod, ha nem akarod – szólt Alec még azelőtt, hogy elkezdhettem volna.

El akarom mondani. – Mély sóhaj szakadt ki belőlem, aztán egyszerűen kiböktem. – Az apám bántalmazott engem. – Láttam, hogy Alec és William rögtön megértették, de Felix nem.

Úgy érted, megvert? – kérdezte.

Nem egészen. Elvette az ártatlanságomat.

A vörös hajú fiú kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de aztán becsukta. Mindhármuk arcán dühös kifejezés ült. Láttam, hogy Alec keze ökölbe szorul, annyira, hogy ujjai elfehéredtek, William száját pedig káromkodások sora hagyta el. Mindhárman elszörnyedtek attól, hogy apám szexuálisan bántalmazott, és onnantól kezdve még jobban kerülték az érintkezést, mert megértették, miért rezzenek össze minden alkalommal. Túl friss volt az élmény, túl friss volt a fájdalom, de úgy éreztem, ők megértettek engem, így egyre többet beszélgettünk. Kiderült, hogy mindannyian rendes fiúk, akiket a kényszer vitt az elrablásomra. Kölcsönösen megértettük egymást. Eleinte mindhármójukra barátként tekintettem, de aztán az érzéseim Alec iránt megváltoztak. Ehhez talán hozzájárult az is, hogy éjszaka, amikor rémálmaim voltak, mindig ő jött be megvigasztalni, már akkor óvott minden bajtól, nyugtató semmiségeket suttogott a fülembe, és fokozatosan kezdtem megszeretni.

Nem engedem, hogy még egyszer bántson az apád – jelentette ki az egyik alkalommal, de én akkor hitetlenkedve ráztam a fejem.

Hogyan akadályoznád meg? Hamarosan kifizetik a váltságdíjat, és akkor visszakerülök a birtokra, és valószínűleg magántanuló leszek, saját házitanítóval. Be leszek zárva a birtokra. Nem tudsz segíteni. – Kétségbeesetten szorítottam magamhoz.

Majd megszöktetlek. – Apró puszit nyomott a homlokomra, majd az ajkai lejjebb vándoroltak, és röviden érintették csukott számat.

Első csókunkat nem követte több, csak négy évvel később, amikor tényleg eljöttek értem, és megszöktettek. Addig csak levelek útján érintkeztünk, amiket a megállapodásunk szerint a szobalányomnak, Elsának küldtek el, és ő továbbította nekem őket. Az utolsó levelében Alec megírta, hogy mire készülnek, és én le akartam beszélni róla őket, mert apám őriztette a birtokot, hogy ne történjen meg még egyszer az a szégyenletes eset, hogy elrabolnak – mert csak engem tartott olyan gyengeelméjűnek, akivel ilyesmi megtörténhet. Ezért a középiskolai tanulmányaimat, és aztán az egyetemet is jóformán a birtokon végeztem el, a vizsgákat kivéve.

Végül mégis eljöttek értem, mikor alig, hogy elkezdtem a harmadévemet. Nehezen, de belementem, a tervbe bevontam Pault, aki készségesen segített az elterelésben. A birtokot kutyás őrök vigyázták. Az állatok be voltak tanítva arra, hogy szag alapján bárkit megkeressenek, így a ház inasa több helyre is elrejtette néhány holmimat a birtok parkjában és a közeli erdőben, hogy megzavarja majd a keresést. A őrváltás alatt beengedte barátaimat a birtokra, mivel az feltűnő lett volna, ha engem juttat ki, és nem akartam, hogy bajba kerüljön. A parkban vártam őket, a kedvenc fűzfám takarásában. Még utoljára végigsimítottam az ágakon, majd feltűnt a három barátom. Ahogy megbeszéltük, Paul már nem volt sehol, nehogy gyanúba keveredjen.

Itt vagyunk – hallottam meg Alec suttogó hangját. – Alice?

Itt vagyok – léptem ki a fa mögül, és gyorsan magamhoz szorítottam, majd hamar elindultunk a park széle felé, hogy az erdőn keresztül elhagyjuk a birtokot.

Alig értünk ki, már hallottuk is a kutyák hangját, követtek minket. Még gyorsabbra vettük a tempót, de nem voltunk elég fürgék.

Ez így nem lesz jó! – lihegte Felix mellettünk. – El kell terelni a figyelmüket. – Ahogy kimondta, már el is indult a másik irányba.

Ne! – kiáltottam, és utána vetettem magam, a többiek is követtek.

Hé, büdös korcsok, erre! – hallottuk meg barátunk kiáltását. Megtorpantunk, egy fűzfa ágai félig takarták a kilátást, de épp eleget láttunk.

A két kutya elérte Felixet. Azt gondoltam, hogy csak elkapják, és megvárják az őröket, hogy átadják nekik, de valamiért megvadultak, és tépni kezdték. A fiúk próbálták elijeszteni őket, de nem ment, mint egy vadállat a zsákmányát, úgy tépték szerencsétlenül járt barátomat, aki ordított.

Menjetek innen! – lökött odébb minket William. – Majd én segítek neki! Menjetek a kocsihoz! Nyomás!

Alec mintha kábulatból ébredt volna, húzni kezdett. Ki tudja, mennyi idő után kiértünk az országút szélén hagyott kocsihoz. Zokogva roskadtam le mellette a nyirkos fűre. Ennek nem így kellett volna történnie. Mi van Williammel és Felixszel?

Vissza kell mennünk! – kiáltottam fel hirtelen, és megindultam, de Alec megállított.

Nem mehetünk vissza! Itt kell megvárnunk őket! – Egy ideig még ellenkeztem vele, de küzdelmem újabb zokogásba fulladt.

Óvatosan beültetett az autó hátsó ülésére, és gyengéden simogatott, amíg meg nem nyugodtam, aztán feszültséggel teli várakozás következett. Amikor William végre megérkezett, aggódva szálltunk ki a kocsiból. Bill valakit hozott a vállán: Felix volt az.

Meghalt – lehelte elhaló hangon.

Mi? – Nem értettem. Ez hogy lehetséges?

Nem tudott felkelni, mert amikor elrántották, rosszul esett, és az egyik kutya elharapta a torkát, nem tudtam leszedni róla időben. Én… Én… Sajnálom… − A többi szava sírásba fulladt.

Hogy sikerült megszöknöd? – kérdezte Alec, a hangja neki is remegett, de még tartotta magát.

Az el… elterelés működött – szipogta –, a többi kutya másfelé ment, és egy síp elhívta azt a két kutyát is, ami… ami… − Nem bírt többet mondani.

Itt abbahagytam, nem bírtam tovább folytatni. Abigail akkorra már ott ült mellettem, és átkarolta a vállam. Percekig tartott, mire megnyugodtam. Talán Frederick erre várt.

− Mi történt ezután? – kérdezte. Láttam, hogy nagyon érdekli a válasz.

− Balesetnek nyilvánították, mivel lényegében az is volt. A fiúk azt mondták a rendőröknek, hogy az erdőben táboroztak, mikor a kutyák megtámadták őket, és akkor történt a tragédia.

− Hogy magyarázták meg, hogy te is ott voltál? – tette fel a kérdést most Beatrice.

− Mire értesítették a hatóságokat, én már nem voltam ott, Alec nagybátyja elvitt Exeterbe, így teljesen kimaradtam a dologból. Olyannyira, hogy apám sem kerestetett, egyszerűen bejelentette, hogy külföldön folytatom a tanulmányaimat, ennyivel letudta, onnantól megszűntem neki létezni – összegeztem röviden.


Ezután még meséltem nekik az Exeterben töltött kezdeti időszakról, hogyan kaptam új nevet, és hogy találtam rá egy új, szerető családra. Mire mindennel végeztem, teljesen megkönnyebbültem, és egy időre el tudtam engedni a múltat.

April 2014

S M T W T F S
  12345
6789101112
131415161718 19
20212223242526
27282930   

Style Credit

  • Style: Seelie for Ciel by nornoriel

Expand Cut Tags

No cut tags
Page generated Sep. 21st, 2017 05:30 pm
Powered by Dreamwidth Studios