luthienlovemagic: (Uhura&Spok)
[personal profile] luthienlovemagic
Cím: Út a megnyugváshoz
Csapat: női
Választott kulcspár:
5. karakter:

Idős hölgy valaha nagyon szép volt, de képtelen volt elszakadni a szüleitől, ezért sosem alapított saját családot. A szülei már nem élnek, ő azonban továbbra is kitartóan őrzi emléküket. Nem is maradt neki semmi más, csak a saját múltja, a fiatalkori kalandjai, utazásai meg a két gondoskodó és szerető szülő emléke, akik sosem várták el, mégis örökre hozzájuk láncolta magát.

Helyszín:

Hajókabin
Műfaj: többrészes novella
Korhatár: 14
Jellemzők: dráma, romantikus, komor
Figyelmeztetések: szereplő halála
Megjegyzés: Készült a Játék a helyszinekkel kihívására a női csapatban 2013-ban.
Ismertető: A főszereplő egy idős hölgy, aki képtelen elszakadni halott szülei emlékétől, és lelki válsága miatt évről évre meglátogatja haláluk helyét – de ezen az úton semmi sem alakul úgy, ahogy tervezte…


1.

Mary

Mary az íróasztalánál ült, és néhány utolsó utasítást írt bele a jegyzettömbbe. Csak néhány apróság volt, de már nem volt ideje arra, hogy mindent személyesen adjon át Mr. Taylornak, a ház gondnokának és ügyintézőjének. Alig fejezte be, már kopogtak is az ajtón. Nem volt több ideje.

− Szabad! – szólt ki.

Arthur Taylor középmagas, bajszos, jó kedélyű férfi volt. Akkor is mosolygott, mikor benyitott, és belekezdett a mondókájába.

− Miss Hayes, a taxi megérkezett. A csomagját már bepakoltuk, a sofőr csak önre vár – mondta a férfi.

− Köszönöm, mondja meg neki, hogy mindjárt megyek – válaszolta Mary. – Jut eszembe, ez az öné – adta át a kemény borítású füzetet a gondnoknak. – Írtam bele még néhány dolgot. Remélem, nem fog gondot okozni.

− Biztosan nem – vette át a naplót a férfi. – Akkor megyek is, és szólok a taxisnak, hogy várjon – tette hozzá, és kilépett a szobából.

Mary felállt az asztaltól, és körülnézett, hogy nem felejtett-e el valamit. Gyorsan végiggondolta magában, mit pakolt be az útra, és egy bólintással nyugtázta, hogy minden a bőröndjében van. Aztán a hálóból nyíló kis fürdőszobába lépett. Onnan is minden szükségeset elrakott már. Fordult volna kifelé, mikor meglátta magát a tükörben. Egy tincs kicsúszott feltűzött, őszülő, szőkésbarna hajából. Közelebb lépett. A tükörből egy barátságos, halványkék szempár nézett vissza rá, arcát szolid smink fedte, ami eltakarta a mélyebb ráncokat, így inkább ötven körülinek nézett ki, nem pedig hatvanhárom évesnek. Vonásai még mindig hordozták egykori szépségét. Kipattintotta a csatot, és megigazította a haját.

Mikor végzett, visszament a szobába, leakasztotta vékony tavaszi kabátját a fogasról, és a vállára terítette. A táskáját felvéve az asztalról elhagyta a szobát, majd kilépett a kis házból, amit szülei halála után építtetett. Ritkán volt képes felmenni a hatalmas kúriába, mert mindig fájdalommal töltötték el az emlékek, és ennek már több mint negyven éve. Még fiatal, alig húszéves lány volt, mikor a szülei a tengerbe vesztek egyik világjáró útjuk során. Állandóan járták a tengert, hol kalandokat keresve, hol munkájukból adódóan szálltak hajóra, hogy találkozzanak üzleti partnereikkel, és nem egyszer magukkal vitték őt is. Mindig élvezte ezeket az utakat, olyannyira, hogy szülei halála után is sokszor hajóra szállt.

Ez volt az egyetlen dolog, ami még megmaradt a szüleitől, akiket rajongásig szeretett, és az első pár év után, amit a világtól elfordulva, bezárkózva töltött, ő is utazgatni kezdett, és minden évben ugyanakkor, április 10-én elindult a southamptoni 44-es számú mólótól a Titanic Emléktúrára. A sors különös játéka, hogy a szülei pont ugyanazon a napon, április 14-én vesztették életüket, mint amikor a híres hajó katasztrófája évekkel korábban bekövetkezett. Egy vihar következtében a hajójuk elsüllyedt a Titanic roncsaitól nem messze, ezért Mary minden évben megjárta ezt az utat, minden évben arra kereste a választ, hogy miért történt mindez, miért vette el tőle a tenger azokat, akik a legfontosabbak voltak számára. Eddig azonban még nem találta meg a választ, pedig már 2013-at írtak.

A hatalmas ház felé nézett. Emlékei rögtön a felszínre tolultak, de nem engedett nekik. Lesz ideje emlékezni útban New York felé, de most indulnia kell. Elfordította a tekintetét, és azonnal meglátta a taxit. A gondnok a sofőrrel beszélgetett, és mikor meglátta, vidáman intett neki.

− Elnézést, hogy megvárattam – szabadkozott Mary a sofőrnek, mikor odaért.

− Semmi probléma, asszonyom. Indulhatunk? – kérdezte a férfi.

− Természetesen. – Arthur kinyitotta a nőnek a hátsó ajtót. – Köszönöm – biccentett az inasnak, miután beszállt.

− Jó utat! Vigyázzon magára! – köszönt el Mr. Taylor.

− Ön is. Viszlát! – viszonozta a nő.


***


A 44-es móló környékén nyüzsögtek az emberek. A beszállás még nem kezdődött meg, ezért az utasok kihasználták a maradék időt. Egyesek búcsúzkodtak, mások vidáman beszélgettek, de a legjobban a gyerekek találták fel magukat. Voltak, akik a part menti sirályokat kergették, mások fogócskáztak, a szülők pedig nem győzték összefogdosni porontyaikat. Szokás szerint káosz uralkodott.

Maryt mindig megmosolyogtatta a látvány. Ilyenkor az embereket figyelte, a párokat, a gyerekeket, a boldogságukat. Sohasem alapított saját családot, mert lehetősége ugyan lett volna rá, de nem akarta, mikor megadatott neki az esély, most meg már mindegy volt, hiszen az egyetlen ember, akit a szülein kívül szeretett, már elment. A szüleihez való ragaszkodása szakította el tőle, az üresség késztette arra, hogy ellökje magától, és egyedül maradjon.

Keserű gondolataiból egy kéz érintése szakította ki. Megfordult.

− Jó napot, Miss Hayes! – Az ügyvédje állt előtte a feleségével és két gyerekével.

− Jó napot, Mr. Higgins! Micsoda meglepetés! Nem tudtam, hogy maguk is részt vesznek a túrán – szólt döbbenten Mary.

− Két nappal ezelőttig én sem tudtam. Születésnapi ajándéknak szánták – nézett a családjára a rövid, barna hajú, középkorú férfi.

A mellette álló alacsony, kerekded nő szelíden mosolygott. Mary még mondani akart valamit, de a hangosbemondó megelőzte. A csomagfelvevőhöz irányították őket.

− Volna kedve velünk ebédelni? – ajánlotta Mr. Higgins Marynek.

− Rendben – válaszolta a nő, majd röviden elköszöntek egymástól, és Mary a megfelelő pult felé húzta a bőröndjét. Másik kezében a kézitáskáját vitte.

A csomagok leadása után beállt a beszálló utasok lassan hömpölygő sorába. Fél óra múlva már a kabinjában volt, és könnyű, világoskék nyári ruhába öltözött az ebédhez, haját kiengedte, és egy fehér kalapot vett fel a ruhájához illő szalaggal, majd elhagyta kabint. A folyosón a személyzet készségesen irányította az utasokat a hatalmas fogadóterem felé, ami az étkezéseknek, valamint az esti táncmulatságoknak adott helyet a hajón. Neki azonban nem volt szüksége útbaigazításra, mert ismerte az járást, így határozott léptekkel indult a tágas terembe, ahol szokás szerint a hajó kapitánya nyitotta meg a túrát. A hajó minden alkalommal ebéd után indult el.

Az elsők között érkezett a terembe. Elindult az egyik asztal felé, de aztán meggondolta magát, és inkább átvágott a helyiségen, majd kiment az onnan nyíló teraszra. Áprilishoz képest a parton erősebb volt a napsütés. A korlátnak támaszkodott, és arcát a melengető sugarak felé fordította. Hamarosan újra magukkal ragadták az emlékei.


Kingsley

Kingsley Williams kapitány és elsőtisztje, Ashley Smith a személyzeti folyosón tartottak a fogadóterem felé. A kapitány hatvanöt éves, barna hajú, a halántékánál őszülő, középmagas férfi volt. Arcát simára borotválta, vonásain már látszott a kora, ennek ellenére nagyon népszerű volt a női utasok körében, amit erősített, hogy szívesen beszélgetett az utasokkal, és ha kellett, meghallgatta őket. Jó kiállása ellenére sohasem házasodott meg. Talán a munkája miatt, talán mert nem találta meg az ideális partnert, ezt senki sem tudta. Idén nyáron, negyven év szolgálat után készült nyugdíjba vonulni az Olimpic kapitányi posztjáról. A helyettese egy csinos, harmincas évei elején járó, vörösesbarna hajú, enyhén teltkarcsú, mosolygós nő volt. Kingsley-vel ellentétben Ashley korán megházasodott, és egy hétéves kislány anyukája volt, ennek ellenére mégis sikerült szép karriert befutnia, és a családja is nagyon szerette. Már négy éve szolgált elsőtisztként, de a kapitány biztos volt benne, hogy hamarosan kinevezik egy hajó élére ezt a határozott, de kedves nőt. Mindketten fehér díszegyenruhájukat viselték, ahogy az ilyen alkalmakkor szokás.

Pár perc múlva elérték a dísztermet, ahol az utasok már az asztaloknál ültek, és a megnyitóra meg az ebédre várakoztak. Együtt léptek be a terembe, a kapitány a színpadon álló pódiumhoz ment, Ashley pedig leült a személyzeti asztalhoz, a kapitányi szék melletti helyre. Mire helyet foglalt, a kapitány már bele is kezdett.

− Tisztelt hölgyeim és uraim! Üdvözlök mindenkit az Olimpic fedélzetén. Nagy öröm számomra, hogy újra itt láthatom önöket. Nem győzöm megköszönni azt, hogy minden évben ennyien minket választanak. Látom, sokan vannak, akiket már nem először köszönthetünk az utasok között, és olyanokat is felfedezek, akik először tartanak velünk. – Erre többen bólintottak. – Remélem, meg lesznek elégedve jómagam és a munkatársaim szolgálataival, és jövőre is találkozhatunk önökkel. Ezennel megnyitom az 52. Titanic Emléktúrát. Mindenkinek jó étvágyat kívánok az ebédhez. Remélem, ízletesnek fogják találni szakácsunk mai menüjét – fejezte be rövid beszédét, majd lesétált a színpadról.

Már épp leült volna a személyzeti asztalhoz helyettese mellé, mikor tekintete a terasz felé tévedt, ahol egy magányosan álldogáló nőt vett észre, így elindult, hogy ebédelni hívja, de pár lépés után meghallotta Ashley hangját.

− Valami baj van, uram?

− Nincs semmi. Mindjárt jövök – pillantott vissza mosolyogva a nőre.

Az elsőtiszt megértése jeléül biccentett. Kingsley továbbindult a nő felé. Ahogy közeledett, egyre ismerősebbnek tűnt számára a kalapos alak. Biztos volt benne, hogy többször látta már a nőt ezen a túrán. Mikor kiért, megállt, ám még nem szólította meg a nőt, de nem is kellett, mert a másik megfordult a léptek zajára.

− Segíthetek? – kérdezte.

A nő érdeklődő pillantással nézett a kapitány barna szemébe.

− Csak tudni akartam, nincs-e valami problémája. Kingsley Williams vagyok, a hajó kapitánya – válaszolta a férfi.

− Tudom. Nem először vagyok itt. Mary Hayes – nyújtott kezet a férfinak.

− Örvendek. Megtisztelne azzal, hogy csatlakozik hozzám az ebédhez? – Nem értette magát, hiszen nem szokott csak úgy meghívni senkit a személyzeti asztalhoz, de valamiért tetszett neki ez a csendes, titokzatos nő, akit, jött rá, már többször látott az utak során, de eddig még sohasem szólította meg.

Most reménykedve nézett rá.

− Köszönöm, nem. Egy barátom már meghívott az asztalukhoz – felelte Mary kimérten.

Kingsley nem tudta hova tenni ezt a hirtelen zárkózottságot és a nyílt tekintet elhalványulását. Szinte üressé váltak az amúgy élénk kék szemek. Szótlanul hagyta, hogy a nő elmenjen mellette, de elhatározta, hogy később meglátogatja, és megpróbál közelebbről is megismerkedni vele.


***


Még aznap megkezdte a terve kivitelezését. Úgy gondolta, néhány pohár bor és egy kis beszélgetés nem árthat vacsora után, ezért elindult, hogy meglátogassa a nőt. Mint azt a személyzettől megtudta, Mary egyedül utazott, így este fél nyolc magasságában kopogtatott a 245-ös kabin ajtaján. Először nem történt semmi, de mikor megismételte, akkor megérkezett a válasz.

− Szabd! – kiáltotta ki az ismerős hang.

A kapitány határozottan nyitott be az ajtón. A nő a bejáratból rögtön nyíló nappali foteljában ült, és egy könyvet olvasott, vacsorája maradéka még az asztalon volt. Fel sem nézett a közeledő léptek zajára, bizonyára azt hitte, a személyzet egyik tagja jött, hogy elvigye az edényeket. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor Kingsley a bort és a poharakat az asztalra tette, és elkezdte a kocsira pakolni a vacsora maradékát.

− Jó estét, kapitány! Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte Mary.

A férfi kihallott a hangjából némi neheztelést, de ez nem tántorította el, hiszen minden jéghegy megolvasztható, csupán tudni kell a módját. Mosolyogva válaszolt a nő kérdésére.

− Nem láttam a vacsoránál. Gondoltam, megnézem, hogy van.

− Köszönöm, jól. Ezért nem kellett volna idefáradnia. Én döntöttem úgy, hogy egyedül étkezem.

Ugyanaz a zárkózottság, mint ebédkor – gondolta Kingsley. – Mit szólna egy kis beszélgetéshez? – kezdte újra a férfi.

Mary ránézett, szemeiből lassan eltűnt a neheztelés. Sóhajtott, aztán megszólalt, sokkal kedvesebb hangon, mint eddig.

− Bocsásson meg a mogorvaságomért, de nem számítottam ma este látogatókra. Sajnálom, ha megbántottam, gondolom, lenne jobb dolga is, mint egy idős nő kedvében járni – szabadkozott végül Miss Hayes.

− Nem történt semmi, én voltam tolakodó. Nem akartam magára törni ilyen hirtelen – váltott át szabadkozásba a kapitány is.

− Ugyan – legyintett Mary −, ha már itt van, akkor kóstoljuk meg azt a bort – nyúlt az üveg felé. – Hm, 1984-es tokaji aszú, még nem hallottam róla.

− Ez egy Közép-Európából, Magyarországról származó bor, mézédes, itt a hajón elég népszerű, magam is nagyon szeretem – szólt Kingsley.

− Kíváncsi vagyok, milyen lehet. Szívesen megkóstolnám – nyújtotta a férfinek az üveget. Mr. Williams elővette a zsebébe készített dugóhúzót, és kinyitotta a bort. Mindkettejük poharába töltött, majd figyelte, ahogy Mary előbb megszagolgatja, majd megízleli a nedűt. – Isteni finom! – kiáltotta a nő vidáman, és újra kortyolt a pohárból.

Kingsley elmosolyodott, és ő is ivott a saját italából.

− Járt már azon a vidéken, ahonnan ez a bor származik? – kérdezte a nő, hangjában és gesztusaiban már nyoma sem volt távolságtartásnak; nyílt kíváncsisággal fordult a férfihoz.

− Igen. Háromszor jártam Magyarországon: Tokajban, ahonnan ez a bor származik, Egerben és a fővárosban, Budapesten – válaszolta a férfi.

− Önnek melyik tetszett a legjobban a három hely közül? – kérdezősködött tovább Mary.

− Nem is tudom, talán Eger. Sok a látnivaló, és persze ott a Szépasszony-völgy, ahol sorban sorakoznak a borospincék, és…

− Mr. Williams, ahogy látom, ön igazán szereti a jó bort – szúrta közbe Mary szórakozottan.

− Tagadhatatlan, hogy nem vetem meg a kitűnő italokat, bár csak mértékkel iszom. A többit megisszák mások. Magyarországon néhány régi iskolatársammal voltam, amolyan férfitúrát tettünk, ha érti, mire gondolok. – A nő bizonytalanul bólintott. – Ennek már jó pár éve. Hirtelen nem is emlékszem, pontosan mikor volt. – Kingsley egy pillanatra elmélázott, de a nő folytatta a faggatózást.

− Milyennek találta az embereket?

− Kedvesek, nagyon odafigyelnek mindenre, ugyanakkor kicsit zárkózottnak találtam őket, meg enyhén talán pesszimistán állnak az élethez. Mindegyik város egy kicsit más volt. Habár nem biztos, hogy az én véleményem mérvadó. Rövid volt az a háromszor egy hónapos nyaralás, és, mint már említettem, kissé régen is volt – szabadkozott a férfi.

− Véleményem szerint mégiscsak nagy benyomás tett magára, ha ennyi minden megragadt – mosolygott rá a nő.

− Igaza lehet – nevette el magát a kapitány, közben újratöltötte a kiürült poharakat. – És ön járt valamelyik borvidéken? – folytatta a témát Kingsley.

− Franciaországban jártam néhány bortermelő vidéken. Bordeaux-ban és Burgundiában még a szüleimmel, tizenhét-tizennyolc éves koromban. Édesapám nagyon szerette a borokat. – Mary a végét már szinte suttogta. Újra úrrá lett rajta a fájdalommal járó gyötrő üresség, amely mindig megtalálta, amikor a szüleire emlékezett. – Most menjen el – kérte a férfit.


A nő hirtelen felpattant, és a hálószobába távozott.

April 2014

S M T W T F S
  12345
6789101112
131415161718 19
20212223242526
27282930   

Style Credit

  • Style: Seelie for Ciel by nornoriel

Expand Cut Tags

No cut tags
Page generated Jul. 21st, 2017 02:51 pm
Powered by Dreamwidth Studios