Harry Potter - Tapmancs lelke - 9. fejezet

[luthienlovemagic]

 Cím: Tapmancs lelke
Korhatár: 12+
Műfaj, kategória: regény, angst
Figyelmeztetés: nincs
Kikötés: Minden jog J. K. Rowlingnak fenntartva. Én csak kölcsön veszem a karaktereket mások és magam szórakoztatására.
Megjegyzés: A történet E/1-ben íródott.
Tartalom: Ez a történet Sirius Black életét meséli el. Felölelve életének azt a szakaszát, amely tragédiák sorozata. Barátai halálát, azkabáni fogságát és a szökése utáni eseményeket öleli fel, egészen a lepel mögé való beeséséig.

9. Fejezet

Álom a Tekergőkről

Nyugtalan álomba zuhantam. Az emlékek csak úgy özönlöttek. Jók, rosszak egyaránt. A sikolyok, a hörgések, kiabálások és többi szörnyű emlék. De emellett megjelentek a roxfortos emlékeim. A találkozásom Jamessel, Remussal és Peterrel.

A Roxfort Express piros mozdonya sejlett fel. Ott álltam izgatottan a peronon, és egyszer csak valaki figyelmetlenül belémrohant. Mikor kigabalyodtunk egymásból, egy világosbarna hajú, borostyán szemű, megszeppent fiúval néztem „farkasszemet”, aki különösen sovány volt. – Hát igen ez találó egy vérfarkasra.

Én ocsúdtam fel először.

– Szia! Én Sirius Black vagyok! – mutatkoztam be.

– Szia! Én pedig Remus vagyok. Remus Lupin. Bocs, hogy neked ütköztem, de nagyon siettem.

– Ó, semmi baj – mondtam nevetve, próbálva oldani a kissé feszült hangulatot.

Egyszer csak egy szemüveges, fekete hajú fiú lépett oda hozzánk a szüleivel.

Az anyja odalépett hozzánk, és megkérdezte:

– Gyerekek, nem esett bajotok?

– Nem – böktük rá egyszerre Remusszal.

– Ő itt a fiunk, James – mutatta be nekünk az apja.

– Jaj, apa én is be tudok mutatkozni! – hördült fel. Hát igen, ez James.

– James Potter – nyújtott kezet nekem, és felsegített. Ezután felsegítettem Remust, és összeszedtük a szétszóródott holmikat.

– Gyertek, szálljunk fel, és keressünk egy üres fülkét! – kiáltotta James.

Még utoljára megölelte a szüleit, aztán felszálltunk a vonatra, és elindultunk fülkét keresni. A vonat közepe táján találtunk is egyet.

– Ez jó lesz – mondtam, és beléptem a fülkébe.

Behúzgáltuk a csomagokat, elhelyezkedtünk, és jóízű beszélgetésbe kezdtünk. Én és James hamar megtaláltuk a közös hangot, de Remus kissé visszahúzódóbb volt. Belemerült egy könyv olvasásába, és úgy látszott, nem igazán lehet kirobbantani belőle. Jamesszel elővettük a pálcánkat, és próbálgatni kezdtünk néhány egyszerűbb varázsigét. Nem túl nagy sikerrel. Ez felkeltette Remus érdeklődését, és ő is beszállt a „gyakorlásba”.

Aztán hirtelen kicsapódott a fülke ajtaja, és egy kis növésű, zömök fiú esett be rajta vérző orral. Az elvágódó fiú mögött egy válligérő, szőke hajú fiú jelent meg. Képén megvetés és gúny terült szét, mikor megállt az ajtóban. Mi hárman behúztuk a síró, remegő fiút a fülkébe, és eléálltunk kivont pálcával. A szőke hideg, színtelen hangon szólalt meg.

– Mit véditek ezt a nyomorultat? Különben is, csak elbeszélgettünk egy kicsit. Nem tartozik rátok – mondta hideg hangon.

– Mit vétett neked? Kezdj a saját súlycsoportoddal – szólt legalább olyan gúnyosan James.

– Csak nem magadra gondolsz? – kérdezte egyre dühösebben, kipirult arccal.

– Kit tisztelhetünk benned? – kérdeztem elhúzva a számat.

– Malcolm Malfoy, ha annyira tudni akarjátok – válaszolta flegmán – És ti? – kérdezte semmilyen érdeklődést nem mutatva.

– Sirius Black vagyok. Ők pedig James Potter és Remus Lupin – mutattam be magunkat.

– Black? De hát te aranyvérű vagy! Mit vesztegeted az idődet ezekre, az idiótákra! Gyere át inkább hozzánk, ahol hozzád méltó társaságod lesz – mondta döbbent gúnnyal.

– Máltó?! Majd adok én neked! A kisujjuk is többet ér, mint a te egész családod Malfoy! – dörrentem rá.

– Hogy mered! – rivallt rám.

– Menny innen, ha jót akarsz! – mentem közelebb hozzá rá szegezve a pálcámat, Jammessel és Remussal együtt.

– Nem félek tőletek! Még találkozunk! – kiáltotta fenyegetően, majd sarkon fordult, és elviharzott.

Behúztam a fülke ajtaját, és odamentem a még mindig sírdogáló fiúhoz, akit Remus próbált vigasztalni.

– Nyugodj meg! Már elment – mondta neki kedvesen.

– De úgy se fog sose békén hagyni – fakadt ki újra.

– Ne parázz! Teszünk róla, hogy ne bántson – mondtam vidáman.

– Egyébként, hogy hívnak? – kérdezte James.

– Peter Pettigrew – válaszolta most már enyhén mosolyogva.

– Sirius vagyok, ők pedig James és Remus – mutattam be magunkat újfent.

– Ör… vendek – mondta még egy kicsit mindig hüppögve.

Hamarosan megnyugodott. Aztán mesélni kezdtünk egymásnak eddigi életünkről, szüleinkről. Mire a büfésboszorkány a fülkénkhez ért, akkora megfeledkeztünk erről a kellemetlen incidensről. Én és James rögtön rávetettük magunkat az édességekre, mikor észrevettük, hogy két társunk a helyén maradt. Értő pillantást váltottunk egymással, és mindketten két-két adag édességet vettünk. A fölös kupacomat Remus ölébe szórtam:

– Ezt nem fogathatom el. Ez… – de nem engedtem, hogy befejezze a mondani valóját.

– Már pedig a tiéd – mondtam ellentmondást nem tűrően. Hozzákezdtem saját édességkupacom elfogyasztásának, nem törődve a még mindig tiltakozó fejrázásával.

Aztán nagy sokára halkan megszólalt:

– Nagyon köszönöm!

– Nincs mit, haver – mondtam bíztatóan mosolyogva vissza rá.

Az út hátra levő része beszélgetéssel telt: a ránk váró izgalmakról, a Roxfortról, és persze a kviddicsről. Kitárgyaltuk a kedvenc kviddics sztárjainkról szóló pletykákat.

Ezzel véget ért ez a boldog álom. Ezután ugráló képek sorozata uralta egész elmém, a légszörnyűbb emlékek, amik embernek juthatnak. Tizenkét év Azkaban fájdalma tört fel ezekben a villanásszerű képekben. Végül a legutolsó kép, a legnagyobb félelmem az, hogy Harry holtan fekszik, miközben Peter sátánian nevet a teste felet, felébresztett. A szívem összeszorult a fájdalomtól. Remegtem, és verejtékeztem, de nagy nehezen sikerült összeszedni magam. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Szomjúság, éhség gyötört és rázott a hideg. Mivel még mindig kutyaalakban voltam visszaváltoztam, és a nyakamba tekert kendőből kivettem a maradék bájitalokat, és megittam őket, majd kerestem egy kis élelmet és innivalót. Hamar találtam egy pocsolyát és az egészet megittam. Ennivalóként néhány rágcsáló szolgált, amelyeket éhségem miatt nagy hévvel vadásztam le.

Pár nap alatt erőre kaptam, és mivel már a diákok visszatértek Roxfortba úgy gondoltam megpróbálok Harry közelébe férkőzni, beszélni vele és elkapni Féregfarkat. De nagy bosszúságomra észrevettem, hogy a kastélyt a világ legnagyobb átkai, a dementorok őrzik. Így elhatároztam, hogy kutyaként közelítem meg a kastélyt próbálva minél jobban elkerülni a lidérceket. A bejutáson merengve aludtam el, és most kivételesen nyugodt álmom volt.